Anyánkat

A politikai hisztéria és őrület keresztül-kasul behálózza az országot. Ha ennél is mélyebbre ásnánk a két oldalt egymástól elválasztó árkokat, már két darab Földgolyón élhetnénk, egymástól megnyugtatóan nagy távolságra.

Ez sajnos nem különösebben nagy újdonság: derék politikusaink épp eleget tettek az ügyért – náluk csak mi ártottunk többet magunknak, amikor hagytuk magunkat. És a gondolkodás minimálisra redukált igénye mellett most is lelkesen veszünk össze olyan dolgokon, amiken magára adó ember már régen nem lenne hajlandó.

Mert a politikai meggyőződésnek vajmi kevés köze kellene legyen bizonyos dolgokhoz, de ez minket pillanatra sem akaszt meg semmilyen vitában. Nem fontos, miről szólnak a témák, a fontos az, hogy ezek apropóján is elküldhessük egymást a másik kommunista/náci édesanyjába. És ez a lehetőség még most is adott, amikor elvileg a szeretet ünnepét ülnénk. Vagy az ajándék kiváltotta boldogságban úszó gyerekarcokra koncentrálnánk. Nem, kösz. Az nem mi lennénk.

Gyed Moróz kontra Szent Miklós

Az aktuális téma a különböző politikai rendszerek elnevezési szokásrendszere. Hogy egyszerűbben fogalmazzunk: a Télapó-fenyőünnep tengely a Mikulás-Karácsony vonallal szemben. Mostanság a legnépszerűbb sláger az, hogy hogyan nevezték (illetve nevezzük) a december hatodikán édességet osztogató testes férfit, illetve a szeretet ünnepének (legyünk e helyt kissé értéksemlegesek) mi volt a neve az előző kurzusban.

Mert a kommunisták nem szerették a vallásos ünnepeket és szokásokat – ami a rendszerbe bele is fér, a mozgalom gyökerei egy nem kimondottan a maira emlékeztető klérus idején bontakoztak ki, ráadásul új eszméket is találtak a Jóisten helyett.

Ennek megfelelően a karácsonyt, ha már eltörölni nem tudták, átnevezték fenyőünnepnek. És más szót nem is volt szabad használni a témában, különben az ÁVH a III/3-on keresztül kapásból a KGB legkeményebb szibériai táborába cipeltette az embert. Aki mást állít, mocskos kommunista.

Ami persze nagyobb baromság, mint a Szíriuszról elszármazott pártus hercegek legendáriuma – valahogy előszeretettel kattanunk rá mégis ezekre a kedélyes, fölösleges veszekedéseket generáló témákra.

Amik persze legkevésbé sem foglalkoznak a valósággal.

Ha kicsit utánanéz az ember annak, mi is a piros ruhás expüspök nevének pontos története Magyarországon, meglepő információkra bukkanhat: az illetőt a baloldali szimpátiával nemigen vádolható Horthy-rezsim idején kezdték Télapónak nevezni. Mivel korábban használt neve, a Mikulás szlovák eredetű. Amit ugye a keresztény-nemzeti kurzus nem tud elfogadni. Magyar ajándékhozónak ne legyen tót neve, punktum.

Pont annyira volt sikeres az ötlet, mint az orosz Fagy Apó importjára irányuló kísérlet: semennyire. Gyed Moróz és Sznyegorocska helyett nálunk a piros ruhás püspök-kóla keverék érkezett, krampusszal (másutt krampusszal és angyallal) – pedig egy csinosabb Hópelyhecske feszes ezüstruhában egy-két évvel biztos kitolná pubertáló ifjak esetében a mikulásvárást.


Ennek megfelelően viszont a piros ruhás, cipőbe ajándékot dugdosó illető neve Mikulás vagy Télapó lett – a két kifejezés mára ugyanazt jelenti, kényelmes lehetőség a fölösleges szóismétlés elkerülésére. Még a gyerekek is tudják, hogy a Télapó a Mikulás – és ők nem is vesznek össze azon, hogy hívják az illetőt. Mert nem ez a lényeg, hanem a kiscsizmába dugott édesség.

Ahogy a karácsony fenyőünnepezése sem tudott érdemben megragadni – kommunisták és reakciósok egyaránt karácsonynak hívták december utolsó hetének fontos ünnepét, és legfeljebb annyiban egyeztek ki, hogy az alkalom a szeretet ünnepe. Úgyhogy aki nem akar éjfélkor templomba menni, annak nem is kell. A családi béke és nyugalom, egymás megajándékozása (az átkosban ráadásul még plazmatévé-hitel nélkül) fontosabb szempont volt, mint a Kisjézus. Ami nem feltétlen tragédia: hasonló folyamat ment végbe a Nyugaton is: szakralitásából veszített az ünnep – így legalább közösebbé lehetett. Nem árt néha az ilyesmi.



Legfeljebb a konzumidiotizmusról lehetne vitázni, de ennek kapcsán legfeljebb liberálisozni lehetne (aki szerint az emberi költekező hülyeségnek nem szabad útjába állni, az valószínűleg liberális – azaz zsidó, a neoübermagyar szinonimaszótárban, ami persze elég súlyos sértésnek számít, de egyidejűleg nem lehet kommunistázni, tehát mégsem tökéletes).

Hogyan kéne?

Ha pedig a borzasztó fárasztó sárdobálásból elegünk lenne, használható ötletünk sincs a kérdés feloldására: nem a Mikulásról, nem is a szláv Tél Apóról szól a történet, hanem valami egész másról. Ha vitába szállunk, visszasüllyedünk a homokozó szintjére. És ha megadóan hallgatnánk, adjuk a lovat a másik alá.

Megoldás nincs, helyesebben csak az önmérséklet lenne. Az ünnepek idején próbáljuk legyűrni magunkban a politikai vita-késztetést. Néha nem árt az sem.