A régi nagyok közül ma már egyedüli tanúja az akkori és az 1956-os eseményeknek a 82 esztendős hajdani védő.

Sokan úgy tudják, hogy a Kispest labdarúgócsapata akkor lett először igazán esélyes a bajnoki címre, amikor 1949-ben a Honvédelmi Minisztérium átvette a klubot, és sikerült átparancsolniuk a kor legnagyobb csillagai közül a Ferencváros fantasztikus jobbszárnyát, Budai II. Lászlót és Kocsis Sándort, valamint a kiismerhetetlenül cselező, zseniális balszélsőt, a komáromi fiúból fradistává lett Czibor Zoltánt.

Tény, hogy a kispestiek első bajnoki aranyérmüket Budapesti Honvéd néven érték el, de már az 1946-47-es bajnokságban - akkor még Kispesti AC néven - megmutatták oroszlánkörmeiket, amikor másodikak, majd az 1948-49-es szezonban, amikor harmadikok lettek. Ahogy mondani szokták, érett már a bajnoki cím. Érdemes felsorolni a kispesti klub első aranyérmes együttesét : Ruzsa - Rákóczi, Herédi, Patyi - Bozsik, Bányai - Horváth,Budai I, Mészáros,Puskás, Babolcsay. Lám, az első aranyérem az 1949-50-es bajnokságban még a későbbi Aranycsapat három klasszis csatára nélkül is összejött.

Az első kispesti bajnokcsapatból ma már csupán egyetlen játékos él. Rákóczi László az utolsó mohikán, aki négy további bajnoki érem megszerzése után akasztotta szögre a futballcsukát.
A 82. születésnapját a minap ünneplő, obsitos bekk akár húsz esztendőt is letagadhatna a korából. Ma is mozgékony, egyenes derekú, szikár, a régi versenysúlyát őrző férfi (akárcsak az ugyancsak jobboldali szélsőhátvédet játszó, immár 83 éves Buzánszky Jenő, meg a 87 éves Rudas Ferenc, az FTC hajdani villámgyors védője, hogy 74. évében járó újpesti kollégájukról, Rajna Károlyról ne is szóljunk).

Ezért meg is kérdezzük:

- A régi jobbhátvédeket mivel konzerválták?

- Ami engem illet, mindig sportszerűen igyekeztem élni. Soha nem ittam szeszes italt, nem dohányoztam és mai napig vigyázok a súlyomra. Mindennap igyekszem gimnasztikával, sétával megmozgatni a tagjaimat.

Furcsa módon, a jobbhátvédek leggyakoribb ellenfelei, a balszélsők viszont korán haltak. Gondoljunk csak a leghíresebb, válogatott 11-es számot viselőkre, az újpesti Tóth Mihályra, az MTK-s Szimcsák Istvánra, a kispesti Babolcsay Györgyre, Cziborra. Csak a nemrég meggyászolt Illovszky Rudolfra és a még jó egészségnek örvendő Fenyvesi Mátéra nem illik a megállapítás.
Ám Rákóczi sportkarrierjében volt olyan évad, amikor nemcsak a pályafutása, hanem élete is veszélyben forgott. Mint mindenkinek, aki 1956 októberét Budapesten élte át.

- Az első helyen álltunk, amikor a bajnokság félbeszakadt. Minden reményünk megvolt a hatodik bajnoki címre, de a fegyveres harcok alatt még az utcára sem volt tanácsos kimenni, nemhogy focizni. Edzeni sem tudtunk, míg a harcok nem csillapodtak, hiszen nem járt ki a villamos Kispestre. Aztán, november 1-jén külföldi túrára utaztunk. Akkor már nem voltak lövöldözések, a felkelők átvették a hatalmat.

- A Honvéd rövid külföldi túrájából több hónap lett. A csapat egy része 1957 márciusában tért csak haza, többen pedig - éppen a legnagyobbak közül - labdarúgóként már később sem. Nem kaptak a hazatérők súlyos büntetést?

- Korábban megígérték, ha hazajövünk, nem esik bántódásunk. Azért a kihallgatásokat nem úsztuk meg, igaz, főleg az érdekelte az illetékeseket, hogy hova lett a pénz, amelyet a kinti mérkőzések után kaptunk. Azt próbálták a szájunkba adni, hogy Puskásék "lenyelték" a pénzt. Ez természetesen nem volt igaz. Minden játékos márkás kocsival tért haza.

- Sokak szerint a legjobb volt a posztján, mégis csak egyszer, a lengyelek elleni 1950-es, 5-2-re végződött meccsen szerepelt a válogatottban. Nem bántotta a mellőzés?

- Persze, hogy bántott. Logikus is lett volna, ha én szerepelek a válogatottban, hiszen Kispesten tíz éven át Bozsik mögött játszottam, ismertem minden gondolatát. Csak kevesen tudták, hogy meccs közben Cucu gyakran elfáradt. Ilyenkor hátraszólt nekem: "Laci, figyelj most egy kicsit jobban!" Tudtam, hogy ilyen esetekben megkettőzött erővel kell hajtanom. Sebes Guszti bácsit soha nem kérdeztem meg, hogy miért nem engem játszatott. Többször voltam B-válogatott, de ez nem vigasztalt.

- Milyen fordulatot jelentett a kispesti játékosok életében, amikor a honvédséghez kerültek?
- Korábban szegény, csóró egyesület voltunk. Átalakulásunk komoly anyagi és erkölcsi előrelépést jelentett. Valamennyien rangos katonatiszti beosztást kaptunk, én például százados lettem, amely jelentős anyagiakkal járt. Kinyílt előttünk a világ, a Bp. Honvéd volt az első magyar csapat, amelyik nyugatra mehetett.

- Hogyan alakult a sorsa, aktív sportpályafutása végeztével?

- Harminckét évesen, 1958-ban hagytam abba a labdarúgást. Bár hívtak más csapatok, a kispestiek ellen nem akartam játszani. Az egyesület honorálta a hűségemet, szakosztályvezetőnek neveztek ki. 1964-től négy évre Egyiptomba szerződtem, edzőnek. Amikor hazajöttem, az Egyetértés edzője lettem. Ezt követően egy ruházati üzletet nyitottam a belvárosban. Ha úgy tetszik, tanult szakmámat gyakoroltam, ugyanis valamikor textilkereskedőnek tanultam.

- Mi köti ma a kispesti együtteshez?

- A felejthetetlen emlékeken kívül, a rendszeres kapcsolat a klubbal. Minden honvédos eseményre meghívást kapok, beleértve a kispesti mérkőzéseket is. Sajnos, olykor szomorú kötelességeim is vannak. Mint a legrégibb élő kispesti futballista, én mondtam búcsúbeszédet Bozsik Cucu és Puskás Öcsi temetésén.