Régi-új szigetlakóként tehát –némelyeknek esetleg meglepő módon – nem is elsősorban a koncertek, mint inkább a következő két dolog érdekelt: először is, hogy vajon sikerült-e két év alatt kiöregednem Magyarország legnagyobb kulturális kavalkádjából (a műsorfüzet előzetes átlapozása nem sok jót sejtetett), a másik pedig, hogy az eltelt időben miként formálódott a fesztivál.

Előbbi kérdésemre szerencsére hamarjában és jóleső nemleges választ kaptam. Két perce sem volt, hogy partra szálltam (mert a Jászaitól hajóval menni a hajógyárira a legnagyobb stílus!), máris szemben jött velem vagy tizenöt olyan arc, aki simán az anyám/apám (esetleg mindkettő) lehetne. Akárhogy is, ez azért megnyugtató érzés volt. (Nem úgy a következő fölismerés: rejtély, miért tartottam 23 évesen öregnek magam az efféle mulatságokhoz…)

Utóbbi azonban hosszabb kifejtést kíván.

Ami megváltozott

Először is, az ellenértékek, kérem szépen. „Vízcsapolt” ászokat közel négy kilóért? Kocsmárosok által is több helyütt tablettásnak minősített „asztali” bor decijét egy százasért? „Hangulatos” műanyagpohárba kikevert koktél 1500-ért? Érdekes üzletpolitika, annyi szent. (Még szerencse, hogy az itókák mellett az étkek is pofátlanul drágák, így viszonylag könnyű lemondani a sör mellé kiváló, illatos-ropogós sült kolbászról…)

A mobilvécék színe, kékről zöldre. Ki tudja, talán az volt a szervezők célja, hogy természetközelibbé varázsolják őket a messziről jött látogató számára? Nyilván nem, ez ugyanis eme alkalmatosságok kvalitásait figyelembe véve képtelen ötletnek tűnik. Miként a színpadok közelében felállított háromágú, nyitott, „mercedespiszoárok” is, amelyek elrendezésükből fakadóan a könnyítés közbeni eszmecserére is módot nyújtanak.

A helyszínek, méghozzá kellemes meglepetésemre jó irányba. Régi vágyam valósult meg azzal, hogy a kedvenceim közé számító blues-szekció végre kiszabadult a sátorstátuszból, és a szellemiségéhez méltóan szabad ég alá került. Hasonló örömmel töltött el, hogy a metálsátor ezúttal a központban foglalt helyet, így sok év után először fordult elő, hogy nem kellett túrafelszereléssel kilátogatnom a Szigetre.

És még valami. Vonzódásom a kabaré illetve stand up comedy iránt, mint a korábbi években, most is a Hócipősök felkeresésére ösztönzött. Előzetesen nem sok jóra számítottam, mert csak annyit tudtam, hogy ezúttal már nincs saját színpada a magyar kabaré legjelesebb képviselőinek. Ám kellemes csalódásban volt részem. A Vidámzenei színpadon este hat órára időzített előadás (ottlétem napján épp a Kőhalmi Zoltán-Dombóvári István kettős lépett fel) remek hangulatban, és tulajdonképpen telt ház előtt ért véget.

Ami nem változott

Mindig jókat mulatok, mikor azt hallom, hogy a karaoke-mánia a nyolcvanas években élte a fénykorát. Ilyenkor önkéntelenül is a Sziget legőrültebb exhibicionistáinak gyűjtőhelyére, az önjelölt Lukács Lacik, James Hetfield-ek, Axl Rose-ok táborát tömörítő Karaoke-színpadra gondolok. Szerintem nagyon is hihető, hogy ottjártamkor is épp az Élet a legjobb méreg című, a jelek szerint megunhatatlan Tankcsapda-örökzöld előadásával próbálkozott valaki.

A Világzenei Nagyszínpad színpompás hangulata. Nagyon el van találva, de legalábbis a legkedvezőbb fekvésű helyszín a Szigeten. Az a kedves kis domb, az a lágy délutáni napfény, és azok a csodálatos fellépők! (Mory Kante a király) Bár minden évben a Nagyszínpad felhozatala áll az általános érdeklődés középpontjában, nem ártana jobban figyelni a világzeneire, mert a világélvonal ott minden évben garantált.

A fesztiválozók közvetlensége. Mert mikor állsz a söröspult előtt az utánpótlása várva, és oda fordul hozzád egy – mint kiderül Zalaegerszegről a haverjaival motoron érkező – tag, és azt kezdi el ecsetelni, hogy milyen kicsi rá derékban a motorosszerkó, fogyni kéne már, mert Magyarországon képtelenség megfelelő méretű gúnyát lelni, akkor ott felesleges minden szó. Azt nem kell kommentálni…