Vonatkoztassunk most már el Kovács „Atom” Anti szenzációs 1992-es barcelonai sikerétől, és vegyük szépen szemügyre a tatami kortárs magyar vitézeit. Itt van például Ungvári Miklós, aki a hatvanhat kilós srácok között kísérletezett – habár kár, hogy csak próbálta a szerencsét. Hogy miért, senki nem érti. Az még rendben való, hogy mi, sorsüldözött szurkolók csak lessük, mi történik a tatamin (elvégre hozzászoktunk már: négyévente úgy bámuljuk a birkózószőnyeget meg a pástot is, mintha szent hely lenne, pedig felőlünk akár tízlapos römit is játszhatnak rajta a mieink, csak nyerjenek má’, különben kihajítjuk a tévét az ablakon).
Na de, hogy még maga az érintett is értetlenül álljon események előtt, na ne, kérem azt már nem veszi be a gyomrunk. Tunéziai sporttárs, hát hogy lehet egy teljesen nyilvánvaló lyukat (bocsánat yuko) kokárdának (pardon koka) nézni? Másfelől meg mi rossz van abban, ha a mi Ungink belenyúl valakinek a kabátujjába? Vitathatatlan magyar győzelem született. És pont.
Miként a ma reggeltől zajló női 57 kilogrammosok között is. A tavalyi riói világbajnokság bronzérmese, Baczkó Bernadett ugyan mindjárt az első fordulóban váratlan vereséget szenvedtett ismeretlen ausztrál ellenfelétől, de hát hohó, mint kiderült, az is magyar volt kérem, Pekli Mária néven még Baján látta meg a napvilágot! Dőljünk hát szépen hátra, és figyeljük Peklit, Baczkót, meg a többi magyar cselgáncsozót, mert megéri őket sasolni. Pont.
Apropó, ebben a pillanatban érkezett a hír, hogy Baczkó Bernadett megnyerte első mérkőzését a vigaszágon, ahová épp honfitársa, Pekli Mária jóvoltából került. Nini, minő véletlen: épp egy tunéziai dzsúdós ellenében. Na látják. Nem megmondtuk, hogy cselgáncsban végül mindig a magyarok nyernek?
