„Amikor a filozófia zavarba jön, akkor általában a költészetet hívja segítségül, én is ezt teszem most: „Ős patkány terjeszt kórt, a meg nem gondolt gondolat” – írja a költő. Az emberiség születésétől fogva küzd ezzel a legalapvetőbb dilemmával, a meg nem gondolt gondolattal. Minden tragédiát, ezt a tragédiát is, hogy korunk a megvalósult abszurditások korává tudott válni, a meg nem gondolt gondolat okozza. Az emberi létezés legalapvetőbb dilemmája az, hogy elgondol valamit és ennek örül, ha meg is tudja valósítani tapsikol örömében és még jobban örül, és rendszerint elfelejtkezik arról, hogy van egy igen súlyos, harmadik típusú szabadság is, és ez pedig a folytathatóság szabadsága. Azaz amit elgondoltam és megvalósítottam, azt bele tudom-e illeszteni harmonikusan a létezésbe, mert ha ezt a kritériumot figyelembe se veszem, az a legvégzetesebb tragédiák forrása lehet. Nem véletlen, hogy minden kultúra mélyén létezik egy tanmese – mi ezt a palackból kiengedett szellem meséjeként ismerjük – amelyik pontosan erről szól, hogy a nyers ösztöneitől hajtott, hübrisszel, elbizakodottsággal megvert ember kizárólag csak az elgondolhatóságot és a megvalósíthatóságot tartja szem előtt, azzal viszont nem foglalkozik, hogy ez az elgondolás hosszú távon beilleszthető-e az emberi létezés harmóniájába.”

Szép, új világ



Bogár László a negatív folyamatok gyökeréig ás, és nem mulasztja el közzé tenni, mit talált a mélyben: „Történelmileg szembe kell néznünk azzal a ténnyel, tudom, hogy nagyon kényelmetlen amit mondok, hiszen ma is párás szemekkel szoktunk tekinteni a reneszánszra, a reformációra és a felvilágosodásra, mégis azt kell mondanom, hogy ennek a végzetes tragédiának az alapvető okát ebben a három fantasztikus szociokulturális eszmeáramlatban kell keresni. Tudni illik ezek az eszmeáramlatok nem tettek kevesebbet, mint újraértelmezték a szabadság fogalmát és elegánsan kiiktatták a folytathatóság szabadságát, tehát valójában egy hihetetlenül destruktív folyamat ment végbe, ezekben a nagyszabású kulturális áramlásokban. Ezek iktatták ki azokat a tradicionális egyensúlyt jelentő fékeket, melyek az előző ezer évek során számos nagy ívű kultúrában, az ősi Egyiptomban, Kínában, Indiában egy picikét folytathatóbbá tették a létezést, mint a modernitás, és aztán – majd mint látni fogjuk – a globalitás világa. Ezekkel a szociokulturális eszmeáramlatokkal születik meg a nyugatias modernitás – lánykori nevén kapitalizmus –, amely lényegének megfogalmazásához szegénykének ötszáz évet kellett várnia, amíg eljött Milton Friedman, a nemrég elhunyt Nobel-díjas amerikai közgazdász, aki megmondta a tutit: „Az üzletben az az üzlet, hogy üzlet.” Barátaim, ebben minden benne van! Magyarán szólva, ha neked valami üzemgazdasági szinten közvetlenül kifejezhető profitot hoz, akkor ne foglalkozz azzal, hogy mondjuk százszor, vagy ezerszer akkora kárt okoz egyébként ez a tevékenység az emberi létezés külső természetére. Ez tehát a kapitalizmus lényege, a kapitalizmus maga a fenntarthatatlanság, maga a folytathatatlanság. Már Hegel is különbséget tesz létező és fennálló között, és ez a rombolás az, ami kizárólag azért tudott fennállni, hiszen ilyen rombolás nem létezhet, kizárólag léterőszak segítségével állhat fent, tehát születése pillanatától fogva állandó léterőszak alatt tartja a létet. Ez vezetett el a XX. század óriási kataklizmáiig, ez vezet el oda, hogy a modernitás ötszáz éves „diadalútja során” valójában végzetes dilemmákkal kerül szembe és ezt váltja ki az új létmód, az önmagát globalizációnak nevező – szerintem a globalitás helyén valóbb – kialakulásához.”

„A kapitalizmus, vagy nyugatias modernitás tehát erre a végzetes pályára viszi a világot, a történelem dinamikáját tehát én a tradicionalitás-modernitás-globalitás dinamikájában lelem felfedezni. A tradicionalitás az a létmód, amelyik még képes ezeknek, az egyensúlyoknak a megtartására. Félreértés ne essék, nem idill, de képes az elgondolhatóság, megvalósíthatóság és folytathatóság szabadságának összehangolására. A modernitás, a kapitalizmus létmódja ezt brutálisan felbontja, erőszakosan kiiktatja a folytathatóság szabadságát, ezzel végzetes pályára viszi az egész emberi létet. Ezzel szembesül XX. század folyamán és ekkor két lehetősége támad: az egyik, hogy ezt az utat megteszi visszafelé, a másik hogy végtelenségig mélyíti a folytathatatlanságot. A kettő közül az utóbbi utat választotta és ez az út nevezi magát globalizációnak, ami egy új létmód az emberiség történetében.”

Műanyag, műélet, műlélek

Bogár az emberidég és a globalizáció szembefordulásával folytatta: „Az embert mindig az érdekelte, hogy mi az anyag, mi az élet és mi a lélek. Ha ezek a valóság létszintjei, akkor a (globalizációnak) ezt kell leváltani. Anyag helyett műanyag, élet helyett műélet – a genetikailag módosított szörnyűségekkel – illetve lélek helyett műlélek, a világméretű informatikai, telekommunikációs és média komplexumok segítségével, gyakorlatilag le kell építeni az ember eredeti identitását és benne felépíteni a nyálafolyós konzumidióta létkarakterét. Az ember tulajdonképpen már csak egy jelentéktelen béltraktus, aminek kizárólagos funkciója, hogy fokozza a pénz forgási sebességét. Így jön létre az abszolút engedelmes munkaerő- illetve fogyasztóerő-állatok gigantikus csordáivá változtatott embernek látszó tárgyakból álló világ. Ma már többé-kevésbé látszanak ennek a létmódnak a világhatalmi struktúrái. Kicsit leegyszerűsítve három alapvető intézményrendszerről beszélhetünk. Az egyik a közvetlen kényszerítőhatalmak világa, ez tulajdonképpen a transznacionális vállalatok világméretű hálózata, melyek gazdasági képződménynek látszanak, pedig par excellence hatalmi képződmények, tehát kényszerítő hatalommal bírnak. A második része az intézményhálózatnak a fegyelmező és figyelmeztető hatalmak világa, itt lakik a Valutaalap, a Világbank, a Fitch Ratings és a különböző hitelminősítő cégek, melyek összevonják szemöldöküket, hogy az engedetlen lokalitások észhez térjenek és a politikailag, gazdaságilag korrekt magatartást gyakorolják. Végül az értelmező és tematizációs hatalmak világa, a globális média, melyik meghatározza, hogy milyen nyelven, milyen értelmezési keretben és milyen fogalmakkal beszélj, ha jót akarsz. Tudniillik ha nem ilyen fogalmakkal beszélsz, akkor elveszik tőled a szót, nevetség tárgyává válsz, kiradíroznak a világból és legkülönbözőbb durva jelzőkkel látnak el. A washingtoni konszenzus – blaszfémiával élve – szentháromsága a liberalizálj, dregulálj, privatizálj. Korunk betegsége, hogy-hogy nem mindig ugyanazon van megakadva, mindig liberalizálni, deregulálni és privatizálni akar. Ha értenénk a beszédét azt mondaná, hogy: Teljes liberalizálást! Semmi ne befolyásolja a sejtek abszolút szabad működését! Teljes deregulációt! Mi az, hogy a szervezet neuro-endokrin szabályozó mechanizmusai csak úgy beleszólnak abba, hogy hogyan szaporodnak a sejtek? És teljes privatizációt, hiszen mindenki tudja, hogy az immunrendszer a szervezet legrosszabb tulajdonosa, ezért tessék privatizálni az immunrendszert, hogy-hogy nem, az én javamra. Ez a ráksejt logikája. Amikor a világ urai büszkén liberalizálásra, deregulációra és privatizációra az időnként engedetlen lokalitásokat, akkor ezzel a rákos burjánzás metaforáját fogalmazzák meg.”

Cikkünket a vita második felének ismertetésével hamarosan folytatjuk!