Nyomorék, kényelmetlen színház a Vidám Színpad, még szerencse, hogy eldugták egy randa, VI. kerületi mellékutcába. A közönség vegyes, egyharmada család kisiskolással, akit művelődni hoztak, kétharmada pattanásos gimnazista, akikről lerí: ők a Quimbyért jöttek. Quizkereszt, vagy amit akartok. Előítéleteink vegyesek, vagy nagyon erőltetett lesz, vagy nagyon húzós, lendületes rendezés, jól elhelyezett zeneszámokkal és főleg: zenei aláfestéssel. Legrosszabb rémálmunk a musicalbe, rockoperába ojtott, könnyített, kimagozott Shakespeare vígjáték, ami inkább szól az írástudatlan közönség lelkiismeretlen kiszolgálásának, mint az ütős, ötletes színházi előadásokra vadászó magamfajtának. Csak remélni tudom, hogy Kiss Tibiék nem adták el magukat harminc ezüstért a kommersz szórakoztatásnak.



Ugyan mindkét előítéletünk beigazolódott, elmondhatjuk: a pozitív került hangsúlyba. A kevésbé sikerült pillanatok azok voltak, melyekről ordított, valaki csak azért ragadta magához a mikrofont, mert minden nagyobb szerepnek illik egy dalbetétet adni. Létay Dóra amúgy remekül játssza a gyászoló Barbiet (Olívia grófnőt), de nőies hangja a szerepéhez illik, nem a szájába (torkába?) adott Quimby-számhoz. A Pedofiling című Kiss Tibi szerzeményhez füstös-borízű férfihang való, így ellentmondásos és zavaró, ha a Vízkereszt szépasszonya Sissy jelmezben, lesötétített színpadon ráirányuló reflektorcsóvában adja elő, mint valami súlytalan musical-dalt. Ettől a kényszer szülte megoldástól eltekintve a Quimby szerepe nem volt erőltetett, sikerült megtalálni a helyét mind a zenekarnak (színpad rendezői bal), mind a zenei betéteknek. Más kérdés, hogy néha táncolni volt kedvünk, nem nyugton ülni és keveset mocorogni.

Örömjáték ez, nem véletlen, hogy a világ összes színésze felszabadultan tölti meg a szereplőket tartalommal. Ezúttal, mintha kevésbé fejtették volna ki Shakespeare karakterek mögé bújtatott gondolatait, üzeneteit. Feste, a bolond szerepét mintha Magyar Attilára szabták volna, a tőle várható módon bohóckodta, improvizálta keresztbe és kasul a színpadot. Ha kellett hebegett-dadogott, kiválóan tettetett hülyét. Kicsit unalmas már, hogy akárhányszor megjelenik a színen, valahonnan a közönség soraiból felhangzik egy nyuszómuszó.

A bolond visszatérő karakter a világirodalomban, az viszont ritka, hogy rögvest három kapjon szerepet egy darabban. A Vízkereszt ilyen, Feste mellett a két korhely – Nádasdy Ádám fordításában Büföghy Tóbi bá és Hervasztó Ábris – szintén a bohócok táborát erősíti. Papp János Tóbi bája megfelelő mértékben rajzolja túl a pénzes barátján élősködő közönséges humorú, nagytermészetű alkeszt. Kritikaként tán annyit érdemes megjegyezni, hogy a grófnő bátyjának hajléktalanra vett jelmeze talán nem a legszerencsésebb választás. Igaz, Feste hippiöltözete annál inkább telitalálat. Lehet, inkább rólam árulkodik, hogy a Magyar Attila szája sarkában folyton ott fityegő cigarettáról minduntalan egy marijuanás spanglira asszociáltam. Ábris telitalálat, szebben, pontosabban talán nem is lehetett volna ábrázolni a befolyásolható, csöppet debilis, szeretni és naivitásában sajnálni való lúzert. Szakács Tibor nem csak a szerep általunk ismert nevét idézi (Keszeg András), tánctudása is zajos közönségsikert arat. A géppuskalábú színész tökéletesen adja elő azt, ahogy csak azok képesek táncolni, akiket mindig kiröhögnek a társaságban, de ezt nem veszik észre.



Schlanger András Orsinója megfelelően egysíkú, úgy látszik a színész megértette a szerepet, ám a rendező – Puskás Tamás – nem. Orsino herceg, unatkozó, lapos személyiség, aki teátrálisan szenved a szerelemtől, amit tulajdonképpen sose érzett, csak szeretett volna. Ehhez képest a történet kifejtésében úgy tetszik, mintha valóban bolond-szerelmes lenne Olíviába, így eléggé elvarratlannak tetszik a happy-end, ahogy vonzódása iránya könnyen átugrik a felfedett kilétű Cesare-Violára. Shakespeare mester sose csapott volna így össze egy romantikus vígjátékot. A darabon végigvezetett szerelmi szál csak akkor válik kerekké és érthetővé, ha a hangsúlyok helyes elhelyezése kidomborítja: Orsino csak azért üldözi szerelmével Olíviát, mert az egyetlen nő, aki visszautasítja őt. A két dologtalan arisztokrata egyébként is a szerepjátékok rabja, Olívia gyásza épp olyan mű, mint a herceg szenvedélye. Olyan finomságon bicsaklott el a szereplők motivációinak hű ábrázolása, hogy a rendező felfogásában Viola épp mély érzelmei miatt szeret bele a hercegbe. Kovács Vanda most is bebizonyította milyen tehetséges színésznő. Kár, hogy ezt az adottságot egy eltévesztett szerepre pazarolják. Az unalmas gentleman és playboy, Orsino iránt érzett lángoló szerelme egy kissé túlzottnak tűnik.



Sebastien (Simon Kornél) alakja nem kap túl sok figyelmet, de annak fényében, hogy szerepe leginkább technikai, jóformán csak azért írhatta a nagyformátumú a darabba, mert ahhoz, hogy a férfiruhába bújt Violát (Cesarét) össze lehessen keverni az ikertestvérével, annak is meg kell jelennie a színen. Annál érdekesebb az Urmai Gábor megformálta, Sebastient a habokból kimentő Antonio a kalózkapitány alakja. Bevallom a fordító értelmezésének érzem, ahogy a két férfi barátságát ábrázolja. Bár matrózoknál sose lehessen azt tudni.

Varga Zoltán Malvoliója szenzációs, a recenzens csakis üdvrivalgással beszélhet róla. Úgy tűnik a képmutató, puritán megleckézetésének története nagyobb hangsúlyt kapott, mint a szerelmi szál. Ameddig az elnagyolt, addig a grófnő intézőjének beképzelt, tenyérbemászó módon pöcs figurája, és annak pofáraesése tökéletesen kidolgozott. Varga ki is hoz mindent a karót nyelt alakból. A karakter gerincét az angol sznob precíz megformálása adja, hogy amikor arra kerül sor, egy olyan monológot adjon elő, amit sose fogunk elfelejteni. Mozdulatai, arcjátéka és hanghordozása olyan színészi játék, amiért érdemes színházba járni.