A 19,99! a Gólem színház égisze alatt megjelent első novelláskötet, melyben az izraeli művész 25 rövid írása található Borgula András műfordításában és Pásti-Kovács Nóra illusztrációival. Az írót sokszor hasonlítják Örkényhez, Keret is a pillanatnyi abszurditások felől közelít - az identitás és a lét örökérvényű, ám sokszor ellentmondásos igazságai felé.

Maga az író is legalább annyira paradox, mint az eljárás, amivel dolgozik, vagy az ország ahol él: amikor 19 évesen az Izraeli Hadseregben szolgált, egy barátja megígérte neki, hogy csak akkor nem lesz öngyilkos, ha legalább egy dolgot tud neki mondani, amiért érdemes életben maradni. A fiú főbe lőtte magát, Keret pedig azóta egy pillanatra sem hagyta abba az írást. Az író több ország gimnáziumaiban tananyag, a sajátjában viszont jószerivel tanári bojkott indult ellene. Keret korunk irodalmi géniusza, „sztáríró”, ám vörös posztó van a hátára terítve.

Etgar Kerettel az Alexandra irodalmi kávéházban tartott, dedikálással egybekötött könyvbemutatón bezsélgetett a HírExtra.

Izrael a sokszínűség országa, egy túlcsorduló olvasztótégely, mély repedésekkel az oldalán. Talán éppen ez a csodálatos és átláthatatlan káosz teszi, hogy a minimalizmusban találtad meg a hangodat? A „kevesebb” Izraelről is „többet” mond?

Az izraeli kép valóban nagyon ambivalens, már a saját létezésében is roppant paradox. De ezek az erős ellentmondások olyan szavakkal vannak takarva, melyekre ha rábukkansz, lehetővé válik az értelmező hozzáférés. Amikor valamiről túl sokat beszélsz, valamit túlságosan körbejársz, az emberek elkezdenek megfeledkezni a részletekről és a dologból minden rendkívüliség eltűnik.



Én alapvetően matematikus beállítottságú vagyok: ez volt az, amivel az egyetemen is kezdtem. Matematikusként mindig a legegyszerűbb, a leggyorsabb és a legtisztább megoldást keressük, mellyel egy adott probléma a leginkább hozzáférhetővé válhat. A logika pontosan ellentétes a közel-kelet szellemiségével. A valóság dekonstruálására tett kísérletekről van szó: először részekre kell hogy szedd, csak aztán foghatsz az újjáépítéshez.

Mennyire tartja magát a munkásságod a Jacques Derrida „iskolája” által támasztott „követelményekhez”?

Nem gondolom, hogy a dekonstrukciót konstans szinten űzném - éppenséggel, egyszer volt szerencsém magával Derridával is együtt reggelizni -, lévén, hogy ez sokkal inkább egy érzék, semmint ideológia. Olyasmi ez, mintha egy olyan valóságba, nyelvbe, vagy épületbe lépnél, amiben nem bízol, amiről tudod, hogy rövidesen össze fog omlani. Ilyenkor a saját súlyoddal ellenőrzöd, hogy a szerkezet meg tud-e tartani, hogy a falak nem omlanak-e be.

Ha egy olyan városban vagy országban nősz fel, ami súlyosan van telítve régi ideológiákkal és elképzelésekkel, a valóság olyannyira körülményes, hogy szinte nem is vagy képes megtapintani. Mind a cionista, mind a zsidó identitás nagyon trükkös fogalmak, nehéz rájönni például, hogy mit értünk „szekuláris zsidó” alatt, ha egyszer a judaizmus egy vallás. Az ilyen valóságokban eltöltött minden egyes nap arról szól, hogy válaszokat keresel, ahol még a nemzeti vagy etnikai eredet kérdései sem látszanak tisztán.



Sokan mondják rólad, hogy te vagy a ”fiatal izraeliek hangja”. Mit gondolsz, nem jár ez együtt egyfajta felelősséggel is?

Persze, hogy együtt jár, de nem mint művész érzem magam felelősnek, hanem mint emberi lény. Íráskor a saját emberiességedből alkotsz, és mint ember több felelősséged van, jobban kell törekedned az őszinteségre, vagy az autentikusságra. Nem kedvelem azokat a véleményeket, melyek szerint, ha író vagy „így vagy úgy” kell cselekedned, mint mondjuk ahogy egy politikusnak megmondják.

Nem, amikor művészként cselekszel, a saját egyéniségedet ünnepled. Pont ez a szép az irodalomban, vagy a filmkészítésben, vagy bármely más művészetben: amikor egy filmet látsz, vagy könyvet olvasol, valóban különböző egyéniségekkel találkozhatsz. Ez a szabadság és a páratlanság helye. Iszonyat nagy hülyeség lenne megmondani ennek a sok különböző egyéniségnek, hogy valamit „így vagy úgy” csináljon.