Az antik Rómában ilyenkor megkérdezték, hogy kinek állt érdekében?

Az előbb már lényegében válaszoltam erre a kérdésre, bár ma már senki nem akarja vállalni korábbi szerepét. Stumpf 2001 nyarán a Magyar Nemzetben még azzal kérkedett, hogy az ő gondos munkája és referatúrája nélkül nem jöttek volna felszínre az agrárügyek. Hogy miért tették? Az elsődleges érdek a zsákmányszerzés lehetett: el akarták venni az óriási költségvetésű FVM-et és betelepíteni oda az embereiket. Evés közben jön meg az étvágy, ezért – ahogy erről már szó esett – el akarták venni a kisgazda szavazókat is. Nem a Kisgazdapárt élén akartak változást, mert akkor megmaradt volna a párt. A cél az FKGP elkoptatása volt. A jelszóra emlékszünk: egy a tábor, egy a zászló. A végzetes hiba abból adódik, hogy bár Rákosi is valami hasonlót tett a koalíciós partnerével, de az egy másik oldalhoz tartozó párt volt. A Fidesz a jobboldalt osztotta meg. Az utolsó két választáson a vidék némasága és dermedtsége miatt veszítettek. Ez a két vereség Orbán Viktort megviselte, már nem olyan, mint régen. Valamikor az én számomra is szimpatikus, energikus vezető volt. Ma mintha kiégett és leépült ember lenne. Pózol, paneleket használ és papírról felolvas.

Az ellenzék folyamatosan Torgyán Józsefet, az FVM-et, a kisgazdákat és Önt támadva kritizálta a Fidesz-MDF-kisgazda kormányt. Biztos abban, hogy a koalíción belülről támadták önöket, és nem csak futottak az események után, az Ön feljelentésével?

Sok jele van arra, hogy fellazító munka, adatgyűjtés és lejárató kampány folyt szövetségeseink részéről az első pillanattól kezdve. Úgy gondolták, hogy én vagyok Torgyán József bástyája. Amikor a Fideszesek eldöntötték Telkiben, hogy megindulnak a Kisgazdapárt ellen, valaki megkérdezte: Szabadi miért van útban? Azt mondták, mert Szabadi Torgyán bástyája, ha engem kiütnek, akkor eldől a Torgyán. Bár mindkét oldal folyamatosan támadta a minisztériumot, az egyik nyilvánosan, a másik pedig szemtől-szembe kedveskedve, miközben ellenséges lépései voltak. Az viszont kétségtelen, hogy Orbán Viktor kormányfő nélkül mindazt, ami történt, nem lehetett volna megtenni, akárhogyan is kritizált az ellenzék. A Ferencváros Jubileumi Gálájáról a Népszabadság nem éppen gusztusos cikket írt. Szerinte az lett volna a jó műsor, ha „Bástya elvtárs” úszószemüvegben produkálta volna magát a színpadon. Egy évvel korábban a Világgazdaságban jelent meg, hogy esténként valaki kizavarja az úszókat a medencéből a Népligetben, amiért állítólag beverték a gépkocsija reflektorát. A lapnak helyreigazítást kellett tennie, mert a minisztérium megtalálta az igazi „Bástya elvtársat” aki nem volt más, mint Mellau István, Torgyán személyi titkára. Az az autó, aminek bezúzták a fényszóróját a Fradi Szálló előtti parkolóban, az egy ütött-kopott Volkswagen Vento volt, Mellau István szolgálati autója. Ennek ellenére továbbra is engem támadtak. Az én felfogásom szerint a támadások a szövetségeseink és az ellenzék akciója volt, de nem közös a felelősségük. Bármit mondhattak volna az akkori ellenzéki oldalon, a kormány, a miniszterelnök nélkül semmire nem jutnak.

Mi történt önnel a Gyorskocsi utcában?

Most jelent meg erről a könyvem, a Bilincs és póráz – A Gyorskocsi utca. Elég vaskos és izgalmas olvasmány. Volt, aki egy végtében elolvasta, és azt mondta, megfelelőek az arányai, nem viszem túlzásba az önsajnálatot. Olyanok a körülmények, sem az egészség, sem az élet nemigen számít, és nem is nagyon kell vele elszámolni. A magyar közvéleményre is tartozik, hogy mi folyik a falakon túl. Mintha megállt volna az élet negyven-ötven évvel ezelőtt. A Gyorskocsi utca korábban mindig politikai börtön volt. A KGB a szovjet börtönök mintájára beugrókat alakított ki, abba kell beállni hogy ne láthassák egymást a rabok, amikor elhaladnak egymás mellett. A legnagyobb meglepetés számomra a rabok szolidaritása volt, ahogy bátorították és segítették egymást. Volt olyan százkilencven centis és százharminc kilós ember, aki elájult, amikor megtudta, hogy mégse kerül ki az előzetesből. Szegények voltak a szülei, nem tudtak neki csomagot küldeni, cigarettája se volt. Tartották benne a lelket, mindennel ellátták. Amikor elvették a cellámat – amit a mentelmi jog kikérésnek a napján meszeltek ki, várva rám – a helyemre két csinos, egyébként drogkereskedő hölgy került. Nemsokára azt olvastam a fürdőszoba csempéin, hogy a két hölgy már érti, miért menekült el Béla bá – így hívtak –, az a cella tele volt csótányokkal. Erre válaszolta valaki, hogy az nem lehet, mert Béla bá nem fél semmitől és főleg nem menekül el. Egyébként mindenütt annyi volt a csótány, hogy jó volt, ha egy éjjel nem mászott egy a fülünkbe. Ennél természetesen sokkal rosszabb volt a sanyargatás, az ország legjobban őrzött épületében a rabok bilincses vezetgetése, a szüntelen motozások és a nyomásgyakorlás. Ez az állami terror központja.

A mai napig?

A mai napig.