Németországban a kelet-német utódpárt a PDS, és az SDP-től magát balra meghatározó, nyugat-német gyökerű WASG egyesülésével létrejött Balpárt szorongatni kezdte tartományi szinten a német szociáldemokratákat. Mit kell tudni a Balpártról?

A Balpárt két emblematikus személyisége Oskar Lafontaine és Gregor Gisy. Lafontaine a Schröderrel való összezördülése után hagyta ott a német Szociáldemokrata Pártot (SDP), ez a nézeteltérés nem személyes, hanem koncepcionális eltéréseken alapuló volt. A szakítás után felhúzta az orrát, és megvárta azt az adandó alkalmat, amikor a német Szociáldemokrata Pártot az ellentmondásai „izzásig feszítik” és akkor lépett szintre. A volt NDK másként gondolkodó kommunistáiból alakult párttal – amit Gregor Gisy neve fémjelez – állt össze. Lafontaine hozta a rendkívül régről való baloldali tapasztalatait, Gisy pedig a volt NDK területén élők problémáinak ismeretét. Az elmúlt pár év történései igazolták, hogy a koncepciójuk bevált, mára megkerülhetetlen erővé váltak. A volt kelet-német tartományokban egyértelműen nagy pártnak számítanak, nyugaton pedig immár tisztes középpártnak.

Mi az oka annak, hogy a komoly támogatottsággal bíró baloldali tömegpártok elhagyták értékeiket?

Egyrészt érezhető az általános trend, ami nem csak Németországra igaz, hogy a rendszerváltás Kelet-Európában nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a szociális dimenziót illetően. Az NDK-ban is így történt, csak ott testközelből érezték azt a különbséget, ami kelet és nyugat között fennáll szociális értelemben, mind a mai napig. Sokkal általánosabb – ha úgy tetszik történeti-szociológiai tény – hogy a XX. század második felében a szociáldemokráciák, és úgy általában a jóléti államok olyan pilléreken nyugodtak, melyek közül mára már egy sincs. Például a Szovjetuniótól való félelem, ami egyfajta engedményekre kényszerítette a nyugati tőkésosztályokat, azért, hogy féken tartsák a szociális feszültségeket és felmutassák a saját munkásosztályuknak, vagy munkavállalóiknak a Szovjetunióval szembeni szociális fölényüket. Ez a félelem a Szovjetunió összeomlásával megszűnt. Azt kevésbé szokták kiemelni, hogy a jóléti rendszer tulajdonképpen a gyarmatbirodalmak haszonélvezője volt.

1945 után ezek is fokozatosan megszűntek, fokozatosan beépültek a világgazdaságba. A globalizáció felgyorsította ezt a folyamatot és még bonyolultabbá tette a képletet. Például a harmadik világ munkavállalói konkurenciaként jelentek meg a nyugati munkavállalókkal szemben. A harmadik ilyen pillére a jóléti állam finanszírozhatóságának az volt, hogy az amerikaiak nagyon előzékenyen és nagyvonalúan viszonyultak nyugat-európához, abban a tekintetben, hogy igen sok költséget átvállaltak az atlanti szövetségen belül. Amerikának és Nyugat-Európának is megfelelt ez, hiszen féltek a közös ellenségtől, a Szovjetuniótól. Annak megszűnésével az Egyesült Államok is feladta ezt a jótékony szerepét. Ez a három történelmi változás volt az, ami a kötelezően felsorolandókon kívül – így Európa elöregedése, világpiaci versenyképességének megroggyanása – ami a jóléti állam válságához vezetett a globalizáció korában. Ezzel szembe kell nézni, és meg kell keresni a kiutat. Én úgy látom, hogy az európai szociáldemokrata pártok nem találták meg. Erre jött még az Európai Unió keleti bővítése, a nyugati országokra a korábbihoz képest nagyobb teher hárult. Ezzel a problémacsokorral néznek most szembe, ez okozza azt is, hogy a szociális elégedetlenségek a szélsőjobb megerősödésével, a jóléti sovinizmusban csúcsosodnak ki. Erre számtalan példát tudunk mondani, a Benelux-államoktól, Németországon át Olaszországig. Ezzel párhuzamosan a baloldalon belül is felerősödnek a rendszerkritikus, vagy a hagyományos szociáldemokrata értékekhez visszanyúló kezdeményezések. Hogy ennek pont Németország a legmarkánsabb megjelenítője azzal magyarázható, hogy a német munkásmozgalom mindig mértékadó iránya volt a kontinentális Európának, és nem magától értetődően veszi tudomásul azt a harmadik utas modellt, amiben az angolszász országok mintája irányadó, amit Tony Blair képvisel. Schröder is ezt az angolszász modellt próbálta másolni, pont ez vezetett a szakításhoz Lafontaine-nel. Ezek a történeti tényezők, amik összesűrűsödve a szélsőjobb és szociáldemokratáktól balra állók megerősödéséhez vezetnek. Én nem mondanám, hogy a két szélsőség megerősödéshez, mert nem tennék egyenlőségjelet a szélsőjobb és a Balpárt közé, mert utóbbi semmiféle szélsőséggel nem azonosítható. A szociális feszültségek mindkét oldalon kicsapódnak, és egyelőre nem tudnak ezzel mit kezdeni, ennek köszönhetően tör előre a Balpárt, mint a hadsereg.

Az angol minta a neoliberális fordulat, a német a kettészakadás neoliberális és szocialista baloldalra, a francia PS viszont pont azon örlődik fel, hogy nem tudja lekötni magát semmilyen irányba. Várható, hogy elindulnak valamelyik irányba?

Franciaországban volt egy viszonylag erős kommunista párt, a Georges Marchais vezette Parti Communiste Français (PCF), ami kimondottan dogmatikus hírben állott az európai kommunisták között, hiszen Oaszország vagy Sanyolország kommunista pártjával szemben nem az eurokommunista irányhoz tartozott. Volt egy karizmatikus vezetővel – Mitterand-nal – megáldott, erős szociáldemokrata párt is a PS. Mire a franciák elértek a globalizáció küszöbére a kommunista párt eltűnt, és Mitterand után is keletkezett egy vákuum. A PCF továbbra is harmatgyenge, a PS-t pedig valóban áthatja az a dilemma, hogy az angolszász vonalat ugyan nem fogadják el egyöntetűen, de a jobboldal alternatíváját máig nem tudták hitelesen megfogalmazni. Karizmatikus vezető és átgondolt koncepció hiányában azt mondhatjuk, hogy frakciókra és irányzatokra bomlanak szét és még a vezető személyében sem tudnak megállapodni. Amennyire én látom, most abban reménykednek, hogy Sarkozy feltűnése és ellentmondásos személye hamarosan világossá teszi a franciáknak, hogy a jobboldal nem jelent kiutat, és ez visszaédesgeti hozzájuk azokat a szavazókat, akik elpártoltak tőlük és közönyösen nézik a vergődésüket. Az angol és a német baloldal paradox módon előrébb tart az útkeresésben mint a francia, de ez még megfordulhat. Sarkozy rettenetesen megosztó személyiség, az iránta való gyűlölet egyben tartja az egyébként széttartó és roskatag PS-t.

A Balpárt hogyan határozza meg magát akár a szocdemekhez, akár az NDK kommunista pártjához képest?

A Balpártnak ideológiája az, hogy a „létező szocializmusból” ki kell csipegetni azokat az elemeket, amik tarthatók az új körülmények között, tehát nem kell kiönteni a fürdővízzel a gyereket. A másik mondanivalójuk, hogy igenis vissza kell térni a klasszikus szociáldemokrata értékekhez. Azaz a munka-tőke viszonylatban a munka pártjára kell állni, és a társadalmi igazságosság elvének főértéknek kell megmaradnia egy szociáldemokrata párt értékrendszerében. Beletartozik az, hogy a piacelvűség korlátozások nélkül nem vállalható, bármit is mondjanak erről a harmadik utas neoliberálisok. A piac és társadalom viszonyában, pedig a társadalmat kell képviselni, azaz nem a társadalom van a gazdaságért, hanem a gazdaság a társadalomért. Igaz, azt Lafontaine is elismeri, hogy ezeket az értékeket a régi módszerekkel nem lehet biztosítani. Abban az értelemben nem újbalosak, ahogy ezt a fogalmat a ’68-as mozgalamak óta értelmezik Európában, inkább egy régi típusú baloldalt képviselnek, miközben szeretnének gyümölcsöző kapcsolatokat kiépíteni az alternatív politikai erőkkel, zöldekkel, feministákkal, de nem ez a fő profiljuk. Nem lehet azt mondani, hogy ez egy új ideológia, inkább a réginek az új életre galvanizálása az új körülmények között. Eléggé meggyőző, amit az elmúlt néhány évben bemutattak, szinte a semmiből indulva.

Sommás megállapítás, hogy a nagy európai szociáldemokrata pártok eltávolodtak az értékeiktől és a mára nem maradt más, mint a jelszavak, a piros szín és a szavazóbázis? Várható egy karakteresebb baloldal színre lépése, kitöltendő ezt az űrt?

Az várható, hogy a harmadikutas szociáldemokratáktól balra álló erők – hangsúlyozom, hogy nem elsősorban a szélsőbalt sorolom ide, hanem akik másként gondolkodnak a szociáldemokrata értékekről, mint a Blairék, megerősödnek. A cseheknél például nagyon erős a Kommunista Párt és szorongatja a szociáldemokratákat. Franciaországban nem hiszem, hogy a kommunista párt újból megerősödne. Ne feledjük, ott a kommunistáknál is balrább állóknak – különösen a trockistáknak – is van történelmi múltjuk, ezért az a baloldal rettenetesen szétszabdalt, ezért nem hiszem, hogy belátható időn belül megerősödnének. Viszont ha a neoliberális szocdemeknél balosabb erők nem, akkor a szélsőjobb fog megerősödni, mégpedig két irányból. Nyugaton a jóléti sovinizmus, a bevándorlóktól való félelem, keleten pedig a nacionalizmus alapú szélsőjobb fogja meglovagolni a szociális elégedetlenséget. Szlovákiában már kormányon vannak, Lengyelországban a Kaczynskiek még nem adták fel, és Szerbia is ebbe az irányba sodródik.