Főorvos úr, meglepte az elismerés?

Nem számítottam rá, és természetesen örültem neki. Nagy becsben tartom ezt az egyébként új keletű díjat, melyet idén adták át második alkalommal egy civil kezdeményezés jóvoltából. A Magyar Egészségvédelmi Alapítvány felhívására betegek által tett javaslatok és az azt követő internetes szavazás alapján rangsorolták az orvosokat, akik közül a legjobb harmincból neves közéleti személyek kiválasztották az első hármat, akiket a díjban részesültek. Persze, ez az embernek egy pozitív visszajelzés a társadalom részéről, de ezen túlmutatóan azért is fontosnak tartom, mert egyben elismerését jelenti a Magyarországon dolgozó mintegy 36 ezer orvos túlnyomó többségének sokszor emberfeletti munkáját is. Az én személyemen keresztül elismerték orvoskollégáim, a háttérben dolgozó munkatársaim teljesítményét is.

Hogyan indult, miként alakult a pályája?

Első generációs orvos illetve értelmiségi vagyok, papám vasutas, mamám varrónő volt, sajnos már nem élnek. Rendkívül meleg, szigorú, de szerető, gondoskodó családi indíttatásom és hátterem volt. Az önzetlen szülői szeretetnek köszönhetek mindent, a szüleim biztosították a feltételeket minden téren, és ez az ő részükről nagyon komoly áldozatvállalást jelentett, ami egy minta számomra azóta is. Közhely, hogy a gyerek soha sem tudja meghálálni azt, amit a szüleitől kapott, viszont a saját gyermekeinek továbbadhatja. Az élet így működik.

Egyesek az orvosi hivatás csúcsának tekintik a sebészetet. Ön hogyan vált éppen azzá?

Mire a végzésig eljutottam, beszűkült az a kör, hogy mi szeretnék, illetve nem szeretnék lenni. Három terület maradt: a belgyógyászat, a kórbonctan és a sebészet, végül az utóbbi mellett döntöttem. 1981-ben végeztem, és a Szent János Kórház sebészeti osztályán indult a sebészi pályafutásom, de előtte az egyetem alatt is már úgynevezett tudományos diákköri munkát végeztem a patológián, és azt is nagyon fontos tárgynak tartom, amely a helyes orvosi gondolkodás kialakításához szükséges tudásbázist biztosítja.

Milyen operációkat végez és irányít?
Általános sebész és gasztroenterológus szakképesítéssel rendelkezem, hozzám tartozik az emésztőrendszer teljes műtéti spektruma, nyelőcső, gyomor, vékony-, vastag- és végbél, máj, epeutak, hasnyálmirigy, ezen felül a sérvek, pajzsmirigybetegségek, strúma, az emlő – elsősorban daganatos – betegségei, az ezekkel kapcsolatos műtétek, az endoszkópos sebészet, tehát nagyon széles a műtéti repertoár.

Egy olyan hatalmas, súlyponti kórházból, mint a Szent Imre, mennyire látja át a magyar egészségügy sokak által kifogásolt gondjait?

Érezzük és átéljük mindnyájan, akik az egészségügyben vagyunk. A legnagyobb gond, amivel küzdenünk kell, az a bizonyos teljesítményvolumen-korlát, ami azt jelenti, hogy a kórházak egy adott keretből gazdálkodhatnak, és ebből kell fedezniük az ápolási eseményekkel kapcsolatos költségeket és természetesen az egyéb közvetett költségeket (rezsi, adminisztráció). Emiatt minden kórházban borzasztóan figyelni kell, hogy az intézmény megtartsa a gazdasági stabilitását, ne kerüljön csődhelyzetbe, mint ahogy jó pár kórház erre a sorsra jutott. A mi intézményünk jelenleg azon kevés kórház közé tartozik, ahol áldozatvállalások árán, de biztosítani tudjuk a működőképességet úgy, hogy rentábilisak maradunk.

Politikai állásfoglalása nélkül kérdem: Mennyire volt szükségszerű hozzányúlni az egészségügyi rendszer eddigi struktúrájához?

Röviden és óvatosan nyilatkoznék ebben a kérdésben. Egyrészt nem vagyok szakmapolitikus, hanem egy bizonyos szakmát művelek, és egy kórházi osztályért vagyok felelős, erre koncentrálok minden figyelmemmel és idegszálammal. Személyes véleményem viszont az, hogy ma Magyarországon az egészségügyi ellátórendszer reformjára szükség van, az viszont erősen vitatott, hogy ez hogyan és milyen formában valósuljon meg.

Sikeres orvosként milyennek ítéli a magyar orvosok megbecsültségét?

A szakma társadalmi elismertsége a kívánatos szint alatt van, ami alatt egy komplex értékelést értek, tehát a társadalmi presztízse és anyagi megbecsültsége egyaránt alacsony. Ha egy európai kongresszuson előkerülne, hogy milyen kondíciók mellett dolgoznak a magyar orvosok, a hazai adatokat a külföldi kollégák egyszerűen nem hinnék el. Ez a hivatás egy szerelem is egyben azoknak, akik az egészségügyben dolgoznak, de a végsőkig nem lehet feszíteni a húrt: nem szabadna megtörténnie, hogy egy fiatal szakorvosjelölt ne tudja eltartani nemhogy a családját, de önmagát sem. Az erre figyelmeztető egyik vészjelzés, hogy végzős, fiatal orvosok tömegei indultak el az EU nyugati országaiba, akik nagyon fognak hiányozni itthon.

Az említett túlfeszített légkörben hogyan képes a gyógyítás mellett oly mértékben odafigyelni az egyes betegeire, amennyire a mostani díja is bizonyítja?

A szülői, családi hátteremről már beszéltem, de sokat köszönhetek a mostani családomnak is, elsőként a kardiológus feleségemnek, akitől rendkívül komoly támogatást kapok a nehezebb napokon.