Ez pedig a politika. Ami azonban szorosan kapcsolódik az úthoz magához. Hogy milyen úthoz, az most kevésbé érdekes. Mindenesetre a két hete Székelyudvarhelytől körülbelül másfél kilométerre megrendezett rockmaraton kiváló lehetőséget teremtett arra, hogy délutánonként, esténként, éjjelenként és hajnalonként az ember elgondolkozzon azon, hogy mégis mi fán terem a lé (többnyire sör) értelme, reggel és délelőtt pedig (új) erőre kapva megcsodálja mindazt a szépséget, amit Székelyföld egy kis szegmense nyújthat borvízzel (idehaza ásványvíznek hívják), Orbán Balázzsal, Székelyudvarhellyel együtt.

Miközben az ember békésen iszogatja a kóláját és ücsörög Orbán Balázs főtéri szobra előtt, elmereng, sok dolgon. Például azon, vajon hogyan lehetséges, hogy egy hatalmas turul-szobor magasodik Udvarhely fölé, mindössze cirka 30 méterre a Legnagyobb Székely magyar nemzeti színű szalagokkal díszített emlékművétől? Biztosan nácik. De ha nácik lennének a székelyudvarhelyiek, akkor a románok már biztosan bevonultak volna a hadsereggel. Tehát nem nácik.

Hát mit csinál az ember? Megkérdezi, hogy ki mit szól. Egy turul-szobor mifelénk egyenlő a világégéssel, ehhez képest döbbenetes nyugalommal nézett az öreg székely a kérdező arcába, szemmel láthatóan nem értve, hogy miről van szó. „Itt mi vagyunk többségben, mégis, mi probléma lenne a szoborral?” – kérdezett vissza a beszélgetőtárs. Mifelénk bizonyosan nem ilyen választ kapnánk, s pár pillanat elteltével már azon jár az ember agya, hogy akkor most ki is a hülye: mi itt, az anyaországban vagy a székelyek. Akad egy tipp a tarsolyban: nem a székelyeket hülyítette meg marhaságokkal a megmondó elit hada…

Ismerős-e az a helyzet, amikor útvonal-érdeklődés céljából odafordulunk valakihez a körúton, aki már a közeledésünkre is elfordul? Hajnalban a Csíkszereda felé tartó buszon ez nem volt kérdés, a jó Kurta nem hogy elfordult volna, de szívélyesen meg is mutatta, hogy merre is van az Igazságügyi Palota épülete (melyet a köznyelv csak Törvényhatóságként ismer Csíkban).

Rosszkor, rosszul, jól

„A székely olyan, hogy ha valami baja van is, akkor se mondja” – mesélte Kurta, amely gondolattól körülbelül három perc volt eljutni a kettős állampolgárság kérdéséig. Igaza volt egyébként. Amíg fel nem merült a kérdés, ő valóban nem szólt róla egy szót se. Amikor pedig végül szóba került, olyat mondott, hogy sokan elgondolkodhatnak rajta. Azt mondta: „rossz időben, rosszkor feltett kérdésre is lehet jól válaszolni.” Ugye, mennyire érthető? Nem is értjük, hogy ilyet miért nem lehetett hallani a sokdiplomás jobboldali értelmiségiektől a népszavazási kampányban (a baloldalinak meg ugye nem volt érdeke ilyet mondani, mert mást rendelt a központból kiadott pártukáz). Pedig Kurta nem sokdiplomás, hanem egy nagy szívű székely góbé, aki az élettől és a kemény kétkezi munkából tanult, aki kiabálás helyett inkább nyugalommal nyugtázza a dolgokat, nem elfelejtve azokat, s ő az, aki – nagyon helyesen – vágott már irtózatosan pofon románt azért, mert lebozgorozta. Továbbá ő az, akivel a szeredai piac melletti restiben egy délelőttön keresztül beszélgetve meghatódottan állapítottuk meg, hogy milyen aljasul és kegyetlenül cseszték szét egyesek a közelmúltunkat. S nem csak azt.

„Emberek voltak, történetek, amik elmúltak, munka, vigasság, szemekből kicsordult könnyek és visszafojtott, eltemetett keserűségek, duhaj örömök és verejtékes, véres tusakodások; minden-minden, kicsi és nagy, komoly és nevetséges itt él újra, keveredik, beszél, sír és kacag a két ember szeme előtt, a homályosodó szóban” – írja Kós Károly a Varju-nemzetségben, s ez valóban ült is arra a helyzetre. Legalábbis abban a pillanatban, azon a helyen.

Ahogy az idő változik, a percek és órák mennek, úgy változnak a helyszínek is. Miután már-már hozzászokunk ahhoz a poshadt-mcdonaldsos bűzhöz, amit Budapesten a Duna hoz magával, igazi meglepetés az Olt hídján nézni a haragosan hömpölygő folyót, s érezni friss hegyi levegőt.

A másnap kezdődött nyári szabadegyetem helyszíne inkább néz ki egy igényes nyugati üdülőparadicsomnak, mint egy tipikusan székelyföldi falunak. Természetesen ez nem akadályoz senkit abban, hogy kiválóan érezze magát, s továbbra se hiányolja Budapestet.

Power metal és deci pálinka

Mindazonáltal a tábor kezdetével pár napra Magyarország visszavette Székelyföldet – bár nem úgy, ahogy hajdan ezer évig volt az. Székely beszédet alig lehetett hallani, hazai magyart már inkább. A rockmaraton nyári heavy és power metal slágereit, a fekete szegecselt bőrcuccokat, a tetoválást, a „Részeg vagyok, nem szégyen!” feliratú trikókat és a sört felváltották a Tusványos-pólók, a nemzeti színű karszalagok, a szkúúúzi, a transylvanicum valamint a decis szilva- és áfonyapálinka, természetesen húzóra, a lángos és a főtt kukorica. És a politika.

Mielőtt a kedves Olvasó frászokat kap, hogy mi is történik ott, azért szögezzük le: detoxikálóba legjobb tudomásunk szerint csak kevés (1) embert kellett mentővel elvinni, ami egy fesztiválhoz képest nem rossz arány. A többi néhány ezer résztvevő azért ismerte a határokat. Persze sokan esküdtek az ezer évesre, de nyilván ez is szélsőség kérdése, úgyhogy gyorsan el is határolódunk, mielőtt Gusztos Péter megjelenik a szerkesztőségben és a tolerancia jegyében kidob a negyedikről.

Az „intoleráns” sajtó ahelyett, hogy elhatárolódott volna ettől-attól, inkább képviseltette magát a szabadegyetemen. Ez olyannyira sikerült, hogy a politológus Borbély Zsolt Attilára (Kapu, barikad.hu), Bayer Zsoltra (Magyar Hírlap), Makkay Józsefre (Erdélyi Napló), György Attilára (Hargita Népe), Farkas Rékára (Háromszék) és Dénes Lászlóra (Reggeli Újság) magasan a legtöbben voltak kíváncsiak a Fősátoron kívüli délutáni „műsorsávban”, tűző napon és a szubjektív érzések szerint minimum 40 fokban. A várakozásoknak megfelelően a tabudöntögetést be is váltották a kollégák, a hallgatók szemmel látható megelégedésére.

Öreg szekus a házban

A sorozat fénypontja azonban az utolsó nap volt, amelyen Orbán Viktor a Fidesz, Tőkés László az EMNT és Traian Băsescu Románia elnöke is részt vett. A helyzet közismert: a magyarok között hajdan igen kedvelt államfő helyét mára inkább a nemzeti liberális Crin Antonescu veszi át a román politikusok között – mindenesetre Băse-re egyre kevésbé teszi magyar a pecsétet (vagyis egyre kevésbé voksol rá). Ezért aztán annyira nem is világos, hogy Orbán Viktor miért szavazna még mindig rá. Na jó, persze, ott az a borzasztóan kényes dolog, az a diplomácia, de van itt valami más, ami üti a diplomáciát is: nem nagyobb bunkóság az államelnök képébe mondani azt, hogy „az első fordulóban Kelemen Hunorra, a másodikban pedig Crin Antonescura”, mint Sólyom László képébe mondani, hogy „Székelyföldön soha nem lesz autonómia”. Szerintünk pedig igenis lesz Székelyföldön autonómia.

Az is más kérdés, hogy ha az ember kiáll a román államfő elé „AUTONÓMIA” feliratú A4-es papírlappal, akkor érdemes tudni, hogy hogyan kell elmagyarázni. Tudjuk, nem egyszerű, s tényleg nem az, de mégis. Az jobban néz ki abban az esetben, ha esetleg megkérdezik. Az anyaországban is hülyén fest, amikor olyanok papolnak demokráciáról, akiknek szemmel láthatóan dunsztjuk sincs arról, hogy mi is az. A különbség persze óriási: az előbbiben tiszteljük és szeretjük a jó szándékot, az utóbbiban meg keressük.