EU-guruk szerint az uniós intergráció akkor futott – ideiglenesen – zátonyra, amikor a 2004-es csatlakozásnál 10, majd további két államot vettek be a tagok közé. Ezzel egy elit osztályba olyan tanulók csatlakoztak, amelyek hosszú távú perspektívái ugyan ragyogóak, viszont a fejlett nyugat-európai államokhoz képest a lemaradás (bérszínvonal, infrastruktúra, szolgáltatások) évtizedekben mérhető. Olyasmi látszik, hogy a kígyó a saját farkába harap. Az ’50-es években Franciaország és Németország világháborús ellentéte az európai integráció egyik legfőbb mozgatórugója volt: ezzel előremozdították azt a kooperációt, amely végül odáig jutott, hogy 1951-ben létrehozták az Európai Szén- és Acélközösséget.
Az akkori hat tagállam nagyjából hasonló gazdasági fejlettségét robbantotta szét a 2004-es bővítés, amikor a kelet-közép-európai, jócskán elmaradottabb államok csatlakoztak. Velük együtt hirtelen sokkal nagyobb hangsúlyt kapott (ezáltal sokkal nagyobb kihívás lett) a mezőgazdaság támogatások kérdése, a közös agrárpolitika, vagy éppen a versenyképesség kérdése – a sor még hosszan folytatható. A munkaerő áramlása részben szabaddá vált, a bérkülönbségek ugyanakkor nem csökkentek – ezek pedig mind olyan kérdések, amelyeket úgy kellene megoldani, hogy közben az Európai Unió fejlődése nem áll meg (bár most úgy fest, hogy e problémák kezelése nélkül is megállt).
Több sebesség
Igazából ha jobban megnézzük, nem kell tartani attól, hogy az EU kétsebességű lesz – már az. Először is – „köszönhetően” az európai gazdaságok állapotának – lesznek országok, amelyek fejlődnek, s lesznek, amelyek (mint például Magyarország) nem. Másfelől – ahogy Balázs Péter mondta – vannak tagországok az eurózónában, s vannak azon kívül is. Mindezen túl pedig – mint egy új kutatás eredménye mutatja – az Unió új tagállamaiban válság idején „egyre kisebb a szolidaritás”.
Ettől félünk mi is, ugyanis a szolidaritással gyakran az emberi jogok is melegebb éghajlatra költöznek. A Kárpát-medence államainak problémái egészen más természetűek, mint a klasszikus értelemben vett „nyugati” államoké – s akkor még Törökországról nem is beszéltünk. Más világ van Kelet-Közép-Európában, az itteni problémák jelentős része Trianonban gyökerezik. És hogy hogyan jön ez ide? Úgy, hogy „az egyes kormányoknak és az EU-nak nyitottan kell beszélniük a vitás kérdésekről, és biztosítaniuk kell, hogy közös álláspontot alakítanak ki, ahelyett, hogy szerteágazó konklúziókat vonnak” – mindezt a fentebb említett, Jean Pisani-Ferry, a Bruegel kutatóintézet igazgatója, és Darvas Zsolt, a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének munkatársa által készített tanulmány közölte.
"Nyitottan"
Ahhoz ugyanis, hogy az „egyes kormányok” „nyitottan” tudjanak beszélni a problémákról, ahhoz fel kellene tudni dolgozni a történelmi ellentéteket is. Ma sajnos erre nem hogy esély nem látszik, sőt, „egyes kormányok” éppen a sérelmek szításával vannak elfoglalva. Az Európai Unió működését tekintve fontos az, hogy a tagállamok mennyire tudnak egymással együttműködni, márpedig a 2004-2007-es bővítéssel úgy fest, hogy egy sajátos tűzfészket sikerült beemelni a schengeni határokon belülre. Addig, amíg ez a problémagóc nincs felszámolva, addig Európa egyéb problémáinak nagy része is tovább fog várni a megoldásra.
A közösségi érdekre való hivatkozás annyiban téves, hogy az államok saját érdekeit tartják szem előtt. Ezek az érdekek jó esetben találkoznak egymással, rossz esetben nem. Ebből kifolyólag lesznek erősebb tagországok, amelyek elérik a céljaikat, s lesznek gyengébbek, amelyek nem, vagy ritkábban. Addig pedig, amíg az egyes államok saját önző érdekeit tartják szemük előtt, addig az Európai Unió mindig is két, illetve többsebességes lesz.
Magyarország számára nem marad más, mint az összefogás és a közös fellépés a hasonló helyzetben lévő államokkal – nagyobb részben itt, Kelet-Közép-Európában. Persze csak akkor, amikor szomszédainknak tovább sikerült lépniük a vélt történelmi sérelmeiken.
