Éljen az egyenlőségelv!

Félretéve, hogy maga a népszavazás milyen lehetőséget teremtett arra, hogy politikai pártok saját hatalmi harcukban felhasználják annak eredményét, nyugodtan mondhatjuk, hogy a nép szólalt meg. Lehet, hogy volt olyan, aki a Kádár rendszerre szavazott - ahogy Kóka azt elképzeli – sőt biztos. Szoci szimpatizánsok szavazatai nélkül nem lett volna ilyen magas az igenek aránya, azokról meg tudjuk milyenek, néha még ma is benne felejtik azt az M betűt a párt nevében. Biztos volt, aki akár egyet is értene bármelyik díjjal, mégis az igen mellé rótta az ikszet, mert azt akarta a szavazólapra vésni, amit Horn Gábor oly’ plasztikusan megfogalmazott. Nem lehet sokáig a langymeleg Kádár-korszak kimondatlanul is ható, szavazatokat lapátoló ígéretét meglovagolni és párhuzamosan olyan hiénakapitalista (finomabban szólva neoliberális) gazdaság- és szociálpolitikát – mert a kettő tulajdonképpen ugyanaz – folytatni, amitől fegyvert ragad az egész munkásmozgalmi panteon és megremeg Lenin elvtárs szakálla a balzsamban. A nyugalmazott munkásőrnek is van egy kevés esze, csak megorrontja burzsujszagot a tandíj és az egészségügyi díjak bevezetésében.

Nem egyedi eset, Németországban a kommunista utódpárt és a párton belül a hatalmat átvevő, neoliberális, harmadik utas és még ki tudja milyen jelzőkkel teleaggatott irányzatnak fügét mutató, majd távoztában az ajtóbból visszaköpő, óbaloldali szocdemek ötvözetéből született Baloldal nevű formáció akkorát hízott, hogy egyes tartományokban legyőzte azt a szociáldemokra pártot, ami szembe fordult a baloldali értékekkel, és olyan politikát folytatott, amit a példakép Tony Blair a konzervatív Margaret Thatchertől tanult. Ne csodálkozzunk, ha a baloldali szavazó kikéri a panaszkönyvet és szépen, gyöngybetűkkel beleírja, hogy kérem nem az volt a csomagolásra írva, amit végül kaptam. A tandíj, vizitdíj és kórházi napidíj megbontja a közmegegyezést arról, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése olyan célja a társadalomnak, aminek megvalósítását az államra bízza. Ha az fizet, aki igénybe vesz, és nem mindenki lehetősége szerint fizet, és szüksége szerint kap, akkor azt nem lehet másként értékelni mint az első kivert téglának a társadalmi szolidaritás építményéből. Ne üljünk fel annak, hogy csak a Kádárista és a neoliberális út között választhatunk. Ne tegyünk úgy, mintha kerékkötők lennének mindazok, akik nem köpik le a társadalmi szolidaritás elvét, és biztos kollektivizálnak a gyárat is, ha tehetnék. Ne higgyük, hogy ha nincs tan-, vizit- és kórházi napidíj akkor államosítani fogják az üzemeket, elveszik a földet és bezárják a maszekot. A kapitalizmus és a szolidaritáselv összeegyeztethető. Sőt, csak azt lehet elosztani az egyenlőség-egyenlősítés logikájával, ami van. Ehhez elengedhetetlen, hogy az erőforrásokat jobban ki tudják használni, mint a kommunista tervgazdálkodásban, elengedhetetlen, hogy működő, azaz piacgazdaság legyen. Ebből eredt a nyugati, úgy nevezett jóléti állam szociális fölénye a kelet blokk országaihoz képest. Elég volt az antiszociális demagógiából, a burkolt szociáldarwinizmusból. Igen, a burkolt szociáldarwinizmusból, mert a neoliberális közhely csak az ideális feléről beszél az általa preferált modellnek, az öngondoskodó polgárról és a dübörgő gazdaságról, miközben elfelejti, hogy a gazdaság fékjének tartott szociális intézkedések felszámolásával rétegek szakadnak le és/vagy ragadnak bele a rosszsorsba. Innen üzenem nekik, ahol a gyengék elhullnak, ott az erősek orra esnek a holttestekben. Azt az elitet, amelyik kizárja a népet a köz ügyeiből, amelyik a gazdaságot helyezi a nép elébe, mintha az csak pióca lenne és ballaszt, azt el fogják zavarni. Mondjuk három igennel.