Hogyan választják ki a művészeket, akikkel együttműködnek?

A szellemitermék-alkotás egyes területei egy-két százalékot tesznek ki a ház tevékenységéből; amiről szó van, az egy képzőművészeti projekt, így külön kell értelmeznünk. Magyarországon a rendszerváltás óta kétezer-ötszáz professzionális festő végzett, ebből ötvenet futtattak fel a magángalériák és a pályázatok. Ez egy rémes szám. Ötven embert ismerünk, ők felépített, híres festők. A többiek nagy része megélhetési gondokkal küzd. Azt kérték tőlünk, hogy segítsünk. Az állam nem segített, a magánszféra sem, sőt, hagyományos keretek között mi sem tudtunk volna. Az egy csapda, hogy valakinek csinálnak egy kiállítást. Ha egy fiatal, az egyetemről épp kikerült képzőművésznek rendeznek egy tárlatot, elhitetik vele, hogy ő fontos. Ez nem igaz, tudniillik egy kiállítással nem lehet egy művészt felépíteni. Azért hoztuk létre ezt a projektet, hogy mintát adjunk; hogy hozzásegítsük a fiatalokat ahhoz, hogy tisztában legyenek saját képességeikkel.

Ötvenkét kiválasztott művésszel csináltunk egy tömegmarketing-projektet. Ez egy mesteriskola. Segítünk abban, hogy a művészek olyan kommunikációs gyakorisághoz jussanak, hogy a húszéves megismerési folyamat lényegesen, akár egy-két évre lerövidüljön. Csodát persze nem tudunk tenni. Nem sztárokat kreálunk; egy verseny keretében hozzásegítjük a résztvevőket ahhoz, hogy sokkal gyorsabban megismerjék őket, sokkal több hír jelenjen meg róluk. A projekt eredményeképp készült róluk egy könyv, nyolc kiállítás valósult meg, összesen hatvanat tervezünk, ennek tíz százaléka csoportos kiállítás. Egy év alatt a művészek hét-nyolcszázszoros médiamegjelenéshez jutnak hozzá: ez egy akkora nagyságrend, hogy lehetőségük nyílik általa megismertetniük magukat a közönséggel. Nyolc-tíz kiállítás után azt mondhatjuk, hogy a munka eddigi részét nagyon szépen teljesítettük. A művészek közül többet meghívtak a világ legjobb vásáraira: Hong Kongba, Szingapúrba, Párizsba. Megjelent róluk a rádióban, a televízióban több mint ötven hír. Ez olyan értékes munka, amelyhez hasonló az elmúlt tizennyolc évben semmilyen múzeumban vagy művészeti központban nem volt.

Mit csinálnak rosszul más művészeti vállalkozások, például kisebb galériák, hogy nem tudnak fennmaradni?

Több lehetséges megoldás létezik a művészek megismertetésére. Magyarországon a kommunista érában az állami szektorban dolgozó „megmondó” művészettörténészek jelölték ki a művészeket. Különböző technikákkal megkorrumpálták őket, ezt felesleges szépíteni. A rendszerváltás után ezek a „megmondóemberek” megmaradtak, ugyanis a rendszerváltás a művészetmenedzsmentben nem történt meg. Kialakultak a kisgalériák, amelyek egyfajta frissítést jelentettek. 1997 körül elindult egy galériaalakítási hullám, ezek a helyek 2003-2004-ig működtek, aztán mind csődbe mentek. A galériák száma lényegesen lecsökkent az utóbbi időben; ma túl kevés galéria van ahhoz, hogy a művészeket el tudják tartani. Ezek kisvállalkozások: nem tudják a művészeknek az elvárható megismerését biztosítani. Azt a művészt tekintjük ma sikeresnek, aki legalább tíz kiállítást előállított, több közgyűjteményben szerepel, több száz cikket írtak róla, jelent meg gyűjteményes katalógusa, és százötven-kétszáz munkát előállított. Lényeges az is, hogy a művek felismerhetőségét ez a kétszáz munka vizuális rendszerként biztosítsa. A teljesítmény igazolása a művészetben az elmúlt ötven évben alapelvárás.