Meghúzták a szegénység határát

"Nem szeretem ezt a szót, de tényleg szegény vagyok" - mondta a The New York Timesnak Szato, aki délelőtt ételszállítóknak csomagol ebéddobozokat, délután pedig újságokat kézbesít.

A stagnálás évei és a növekvő jövedelmi különbségek közepette a távol-keleti ország kénytelen ráébredni arra, hogy jó néhány - és egyre több - szegény ember él a földjén. A munkaügyi minisztérium tavaly októberi közlése, amely szerint szinte minden hatodik japán, azaz mintegy 20 millió ember volt szegénynek mondható 2007-ben, megdöbbentette a nemzetet.

Sok ember, aki abban a tudatban élt, hogy a japánok mind a középosztályhoz tartoznak, még jobban megütközött, amikor kitűnt: a 15,7 százalékos japán szegénységi ráta megközelíti az amerikai 17,1 százalékos arányt. Az Egyesült Államok kiáltó szociális egyenlőtlenségei mindeddig megvetést és szánakozást váltottak ki a szigetország polgáraiban. Talán most még ennél is nagyobb megrökönyödést okozott, hogy a tokiói kormányok 1998 óta eltitkolták a szegénységi statisztikákat, és tagadták a súlyos szociális probléma meglétét. Ennek csak tavaly lett vége, amikor Hatojama Jukio baloldali színezetű kormánya azzal az ígérettel vette át a kormányrudat a hosszú ideje hatalmon lévő Liberális Demokrata Párttól, hogy rá fogja kényszeríteni a titkolódzó bürokráciát a nagyobb nyíltságra, főleg szociális kérdésekben.

Az új vezetés a szegénységhatárt az átlagos családi jövedelem felénél vonta meg. Ez egy négytagú család esetében évi 5,5 millió forintnak felel meg. A kutatók szerint a szegények száma megkétszereződött azóta, hogy 1990-ben összeomlottak az ingatlan- és tőzsdepiacok, majd két éven át stagnáltak, sőt még apadtak is a jövedelmek a szigetországban.

A minisztérium jelentése láthatóbbá tette a szegénységből fakadó szociális gondot, amely kevéssé szembetűnő a viszonylag homogén Japánban. Itt nincsenek az amerikaihoz fogható magas bűnözési arányok, nem tapasztalható olyan nagyvárosi nyomor és éles faji ellentét, mint az Egyesült Államokban. A távol-keleti országban a szegények mindent megtesznek azért, hogy fenntartsák a középosztályi kényelem látszatát.

Kevés elszegényedett japán kész elismerni, hogy nyomorog - attól tart, hogy emiatt lenéznék. Szato asszony feltárta az amerikai lapnak, hogy ő és lánya, a 17 éves Maju "magukban sírnak", amikor barátaik a családi nyaralásról beszélnek, mert ők nem engedhetik meg maguknak ezt a fényűzést. "Ha beismernénk, hogy szegények vagyunk, az feltűnést keltene, így inkább eltitkolom" - magyarázta az őszülő hajú, molett asszony, aki Memuro kisváros egyik állami lakótelepén él. Férje, aki építőgép-kezelő volt, három évvel ezelőtt rákban meghalt. A családnak már az 1990-es évek végén is anyagi gondjai támadtak: ekkor kezdett romlani a gazdasági helyzet Hokkaidón, a legészakibb japán szigeten, ahogy egyébként szinte mindenütt a válság által keményen sújtott vidéki Japánban.

A nő két állásban sem tud annyit megkeresni, hogy orvoshoz mehessen vagy orvosságot vegyen szaporodó bajaira, dagadt ízületeire vagy szédüléseire. Amikor tavaly mintegy 150 ezer forintnak megfelelő összegért iskolai felszerelést kellett vásárolnia középiskolás lányának, csak úgy tudott félretenni erre a célra, hogy naponta csupán kétszer étkeztek.

Nem karolják fel, aki megbotlik

Szato Szatomi esete tipikus: a szegénységben élő japánok 80 százaléka állásban van. "A gazdag országokban a szegénység rendszerint nem azt jelenti, hogy az érintettek földpadlón, rongyokon alszanak - fejtette ki Ivata Maszami tokiói egyetemi tanár. - Ezeknek az embereknek van mobiltelefonjuk és autójuk, ám el vannak vágva a társadalom többi részétől".

A munkaerőpiac szabályainak több éve tartó lazítása és a kínaiakkal folytatott verseny nyomán egyre több Japánban az alacsonyan fizetett munkahely. Súlyosbítja a helyzetet, hogy többségük kimarad a japán szociális hálóból, amelyet évtizedekkel ezelőtt hoztak létre. Akkoriban a legtöbb állás egy életre szólt, a
segély mintegy utolsó menedékként került csak szóba.

Ily módon óriási joghézag támadt, amelybe japánok milliói estek bele. Egyikük a ma 60 éves Jokojama Maszami, aki "életre szóló állását" egy évtizede vesztette el, amikor válása miatt depressziós lett. Egyre kisebb fizetésért talált csak munkát, majd három évvel ezelőtt hajléktalanná vált, és Tokió utcáira került. A hatóságok három ízben is elutasították segélykérelmét azzal az indokkal, hogy egészséges férfinak nem jár segély.

"Ha valaki megbotlik Japánban, senki sincs, aki felkarolja" - panaszkodott Jokojama, aki végül részidős éjjeliőrként kap némi segélyt.

Nagy feltűnést keltettek azok a statisztikák, amelyek szerint minden hetedik gyerek szegénységben él. Ezért az új kormány fejenként mintegy 55 ezer forintnak megfelelő készpénztámogatást ígér nekik, és csökkenteni kívánja a felsőoktatás díját is.

A szociológusok így is attól tartanak, hogy a szegények nem lesznek képesek megfizetni az előkészítő tanfolyamokat, amelyek megalapozhatják a helytállást a feszített japán oktatási rendszerben, ezért gyermekeik örökké rosszul fizetett munkákra lesznek kárhoztatva.

Szato asszony is ettől fél. Lánya arról álmodik, hogy a középiskola után színjátszó főiskolára megy, és később rajzfilmeket szinkronizál majd, de az anyjának nincs erre elég pénze - a tandíj mintegy 2 millió forintnak megfelelő összeg lenne.

Még ennél is rosszabb, hogy erről senkivel sem tud beszélni. Biztosra veszi ugyan, hogy számos hasonló helyzetű család él az ő városában is, de mivel senki sem ismeri el szegénységét, lehetetlen rájuk találni.

"Az ágyban sokszor töprengek azon, hogy miként juthattam ide, hogy lehetek ennyire magányos ezzel a gonddal - csóválta a fejét az asszony. - De a legszívesebben gondolni sem akarok rá".