A politika, a bankok, brókercégek, közgazdászok és szakértő szabályosan ránk erőszakolták a fogyasztói kultúrát – mondja Hankiss az MTI-nek adott interjújában. A Kádár-korszakban kezdődött eladósodás kifutása ma már olyan súlyos, hogy – szerinte – a problémák nyomása alatt a társadalom elkezd ébredezni.

A társadalom ébredésével kapcsolatban sokan nem tudnak mit kezdeni. Azt látjuk, hogy a földcsuszamlásszerű változás elmaradt (hacsak nem a Fidesz önkormányzati választásokon véghezvitt tarolására gondolunk, azonban óvatosságra int, hogy a helyhatósági választásokra vonatkozó választói akarat az országos politikában gyakorlatilag nem hozott változást).

Kádári „kiegyezés”

Mert mi is történt? Az ezerszer ismételgetett kádári „kiegyezés” (amelyben az akkori diktátor bizonyos fokú nyugalmat és életszínvonalat biztosított cserében a társadalom politikától való elfordulásáért) tulajdonképpen egyfajta bűnbocsánat: belement abba, hogy békénhagyja
’56 eltipróit, bizonyos fokig legitimálva ezzel a rendszert. A jólét már akkor is viszonylagos volt, ugyanakkor a rendszerváltás időszakának gazdasági-társadalmi helyzete felértékelte a kádár-kori életkörülményeket.

A demokráciához nem szokott magyar társadalom abban a sajátos helyzetben volt (és bizonyos fokig még ma is van), hogy ki kellett volna termelnie azt a politikai elitet, amely (kölcsönös függőség helyett) egyfajta „bölcsek tanácsa” mintájára rávezeti őt (ti. a népet) a demokratikus viszonyok, így a piacgazdaság, vagy a fogyasztói életforma megfelelő kezelésére.

Jó útra terelés vs. taxisblokád

Ehhez képest a diktatúrában szocializálódott polgárok jó útra terelése helyett érkezett a taxisblokád, ami már akkor jól jelezte, hogy az MDF-SZDSZ paktum jelentette ideiglenes politikai megbékélés a múlté. Sőt, azt is jelezte, hogy a pártok inkább egymással foglalkoznak. A – rendszerváltásból kimaradt – társadalom tehát felelős útmutatás helyett ultimátumokat kapott: vagy hozzám csatlakozol, vagy máshova. A reflex ismerős: aki nincs ellenünk, velünk van – mondta Kádár. A helyzet annyival lett rosszabb, hogy az újkori (harmadik magyar) demokráciában az „aki nincs velünk, ellenünk van” doktrína látszik érvényesülni.

Az ide-oda rángatott ember pedig sokkal nehezebben találja a talajt. A politikai és közéleti főmuftik és általuk tartott megmondóemberek csak annyit érnek el, hogy tovább mélyítenek szakadékokat, csak azért, hogy az aktuálisan soron következő választáson hatalmi pozícióba kerüljenek.

Növekvő adósság, hanyatló életszínvonal

A probléma tehát nem az, hogy például egy rétegpárt célzottan egy adott eszmei irányzatra fogékonyakat akarja megkörnyékezni, hanem az, hogy emellett gyakran érzi azt az ember, hogy senki más nem érdekes. (Ennek 2001-2002-ben volt a kicsúcsosodása, amikor sokan sok követ mozgattak meg Magyarország lejáratásához, nem foglalkozva azzal, hogy ez milyen károkat okozhat egy, az EU-ba ácsingózó országnak.) A helyzet tehát bizonyos fokig még romlott is a rendszerváltás óta: az életszínvonal fenntartása és növelése drága volt (ti. államadósság-növekedés), de sokan gondolják – s nem is alaptalanul –, hogy ma az életszínvonal gyors hanyatlása még annál is sokkal drágább (vö. államadósság-növekedés).

A (pártfüggetlenül) baloldali gondolkodásúak igazságérzete pedig csorbul (ld. MSZP Társadalompolitikai Tagozat, Szociális Charta, Munkáspárt) – más kérdés, hogy az igazán lényeges pontokat nem sikerült megfogalmazniuk. A helyzet annyiban változatlan, hogy a társadalom ugyanúgy magára van hagyva, mint annak idején, annyiban pedig változott, hogy a rendszerváltás időszakát megelőzően szűkebbek voltak a keretek. Ma, amikor az üzleti/gazdasági, meg a politikai szférán kívül nagyon kevesen ismerik a saját határaikat, nyilván a (jobb szó híján nevezzük így) kizsákmányolás is erőteljesebb. Ez a féktelen profitorientáltság átka. Mindez azonban nem csupán baloldali probléma, a radikális jobboldalon is felmerült már ez a kérdés (igaz, más kontextusban).

Milliók élete pengeélen

Addig azonban, amíg Magyarországon százezrek élnek mélyszegénységben, milliók helyzete kilátástalan, vagy alig jobb a kilátástalannál, nem lehet jól működő demokráciát és piacgazdaságot bevezetni. Addig a fogyasztói társadalom beteg lesz.

A fogyasztás persze kell. A fogyasztói társadalom a mai, globalizált világban normális, s még csak nem is hátrányos. A baj az, hogy mindez úgy zajlik, hogy a döntéshozók nem tudnak, vagy nem akarnak beavatkozni az állampolgár védelmében. A szegénység kérdése persze nem baloldali kérdés, hanem a politikai elit egészének problémája (a sok közül egy), mint ahogy az is az, hogy míg Szlovákiában az egyik multinacionális céget kötelezték arra, hogy 60 százalékban hazai terméket forgalmazzon, mifelénk ilyenről megközelítőleg sincs szó.

Lyukas zsák

A fogyasztói társadalom ugyanis nem lyukas zsák, s különösen nem generál nagyobb fogyasztást. A ma látható eladósodottság tehát egy sorsába beletörődött társadalom következménye, amelynek megmutatták, hogy mit kell/lehet tennie a diktatúrában, s amelyik most nem találja a helyét a demokráciában. A rendszerváltás „ellopott” jellege, illetve a módszerváltás gúnyos emlegetése a politikai elitnek szól, mert nem tették meg azokat a lépéseket, amelyeket meg kellett volna: nem csupán az elvi vitákra van szükség, hanem legelsősorban egy konszenzusra, s majd utána a részletek megvitatására: bele lehet-e nyúlni egy piacgazdaságba, ha igen, mennyire, ha nem, akkor miért stb.

Igaza van Hankissnak abban, hogy újjá kell építeni a magyar demokráciát. Valóban újjá kell, ráadásul az alapoktól, tiszta vizet öntve a pohárba. A baj azonban az, hogy a mai elit már olyannyira elhasználódott, hogy velük ez nem lesz lehetséges. Vagy azért, mert a szándék hiányzik belőlük, vagy pedig azért, mert hiteltelenek lennének.

Saját magunk...

Az elit a saját jövőjének kilátástalanságát csak magának köszönheti. Ahogy a társadalom is nagy részben a saját nyomorúságát. Ugyanis aki választ, az a társadalom. Azt pedig, amit Hankiss mondott, hogy a társadalom kezd-e ébredezni, már sejteni fogjuk nyáron, amikor az európai parlamenti választáson szavazunk.