Említette a radikális baloldal hiányát, s hogy előbb-utóbb színre léphet egy. Honnan? A Munkáspártról lehetne ezt talán legjobban elképzelni, de az a szekér szemmel láthatóan nem akar befutni…

Egészen biztos vagyok abban, hogy nem lehet a rendszert – kádárista alapokon – a múltba révedve újjászervezni, hiszen azok a dolgok nem működőképesek. Másrészt azt sem hiszem, hogy azok a társadalmi rétegek – melyek amúgy nem alaptalanul nosztalgiáznak a Kádár-korszak szociális és közbiztonsága miatt –, gyaníthatóan kevésbé a kádárizmust szeretnék visszahozni. A nosztalgia inkább abból fakad, hogy ami a helyébe lépett, az emberek többsége szempontjából nyilvánvalóan rosszabb lett.

Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke a HírExtrának nyilatkozva már elmondta, hogy nem szándékozik a Kádár-rendszert másolni, hanem csupán azt a létbiztonságot szeretné szavatolni, amit Kádár szavatolni tudott.

Válasszuk ketté a problémát! A kérdés egyik vetülete a közvélekedés, amely Thürmeréket túlzottan azonosítja a kádárizmussal. Erre ők a kommunikációjukban, elképzeléseikben rá is játszottak, a szervezeti bázisukat alapvetően a Kádár-korhoz érzelmileg kötődő korosztály adta. A kérdés másik része, hogy az emberek jelentős részében a – létező vagy nem létező – szocializmusról, utólag és számos tekintetben, viszonylagosan kedvező kép alakult ki.

Az emberi gondolkodásban és magatartásban benne van egy alapvető igazságosságra, esélyegyenlőségre, valós társadalmi egyenlőségre való törekvés, ami megkérdőjelezi az osztálytársadalmat és a kapitalizmust. Ez nem biztos, hogy csak kommunisztikus jelszavakban, eszmei irányzatban, politikai szervezetben tud kicsapódni. Gondoljunk arra, hogy a kereszténység alaptanítása mindezzel kísértetiesen egybeesik. Nincsenek szabadok, nincsenek rabszolgák, nincsenek barbárok vagy civilizáltak, mind egyek vagyunk a Krisztusban – ahogy Szent Pál mondja.

Ez tehát több irányból megjelenik, akár keresztényszocializmus formájában is. De az biztos, hogy Európában az utolsó 100-150 esztendőben legkövetkezetesebben a marxista ideológia fejti ki. S nem hiszem, hogy Karl Marx bármelyik történetelméleti, vagy gazdasági következtetését egykönnyen meg lehetne cáfolni.

Lehet valaki, aki elindítja a radikális baloldali, radikális szociáldemokrata változást, gründolva egy ilyen pártot?

Azt gondolom, hogy egy másik eszmei irányzatra még nagyon oda kell figyelni. Magyarországon a társadalmi igazságosságra való törekvésnek nem csupán a marxista irányvonala hatott és hat ma is, hanem az is, amit úgy szoktunk nevezni, hogy autonomizmus, vagy más néven bibóizmus. Bibó István egész társadalomfilozófiája a szabadság kis köreire, a kis emberi autonómiák létrehozására épül. Ez elvileg elképzelhető egy demokratikus szocializmus alapján szervezett társadalomban is, s úgyszintén elképzelhető egy önszabályozó, önmérséklő kapitalista társadalomban. A XX. század folyamán ez egy erőteljesen ható szellemi erő volt, 1956-ban is ezt az irányzatot láttuk viszont a munkástanácsok par exellence antikapitalista ténykedésében. Ezért nem is tud a jelenlegi rendszer ’56-tal mit kezdeni, sem a polgári oldal, sem az álbaloldali.

A hazai baloldal egyik oldalán van egy szociálliberális-neoliberális irányzat, a másik oldalon meg egy marxista bázisú vonal, például Thürmerrel vagy Tamás Gáspár Miklóssal, de a bibóizmus szervezetileg lényegében nem létezik.

A falusi társadalom megélhetési alapformáját az adta, hogy az emberek dolgoztak a TSZ-ben és a háztájiban, amely mint meghatározó rendszer megszűnt. Az autonomista gondolkodásnak ugyanakkor a – szövetkezeti nagyüzem és a családi háztáji együttese helyén – tátongó űr az egyik legjelentősebb közege. Másik örök téma, a rendszerváltás körüli privatizáció. Mivel sajnos nálunk esélye sem volt annak, hogy különböző munkás-kollektívák működtessék az üzemeket. 1993. február 8-án a parlamentben – Balogh Gábor barátommal együtt – beterjesztettem egy törvényjavaslatot, amely szerint a munkás kollektívák beleegyezése és részvétele nélkül ne lehessen folytatni a privatizációt. A tévé híradójában 40 másodpercen keresztül olvasták be a szövegemet, miközben mutatták a beszédem. A hangomat azért nem játszották be, mert körülöttem az SZDSZ-es képviselők annyira hangosan tiltakoztak, hogy hagyjam abba, s hogy takarodjak.

A szétvert és azóta sem pótolt integrációs formákkal kapcsolatban azonban még nem tudjuk, hogy a társadalomban mekkora a valós igény. Azt gyanítom, hogy ha az önszerveződésre reális lehetőség nyílna, akkor nem a hatalmas kommunista állami konglomerátumot szeretnék visszaállítani, abban pedig még biztosabb vagyok, hogy a jelenlegi multinacionális tulajdonformákat sem.