190 éve született Magyar László Afrika-kutató

Egy szombathelyi szolgálólány és Magyar Imre, a Festetics grófok tiszttartója, a keszthelyi főiskola tanára törvénytelen gyermeke volt. Édesanyja korai halála után anyai, majd apai nagyanyja nevelte, s bár apja iskoláztatta és nevére is vette, sokat szenvedett származása miatt. Kalandjainak sora 1842-ben kezdődött, amikor jelentkezett a fiumei Tengerész Akadémiára. A következő évben kadétként egy postahajón eljutott Dél-Amerikába, s ettől kezdve a tengereket járta. Dolgozott spanyol csempészhajón, navigációt tanult Havannában, megfordult Szumátrán, Jáván, sárgalázt kapott Madagaszkáron, amiből a Jóreménység fokán gyógyították ki. Az argentin-uruguayi háborúban fogságba esett és halálra ítélték, de végül elkerülte a kivégzést.

Megbízatás híján szegénynegyedben nyomorgott, majd spanyol, portugál és angol nyelvtudását felhasználva tudományos expedíciót akart szervezni az inkák birodalmának felkutatására.

Támogatási kérelmét a Magyar Tudományos Akadémia elutasította, így a csalódott tengerésztiszt 1847 tavaszán a délnyugat-nigériai bennszülött király szolgálatába állt. A "Fekete Fenség" beszélte rá az első, az Alsó-Kongó vidékére vezetett expedícióra, amelyet pénzzel és felszereléssel is támogatott, így ez lett Afrika történetében az első olyan felfedezőút, amelyet egy fehér és egy afrikai ember közösen szervezett.

Az 1848-as kongói útról készült naplójegyzetek hitelesen és részletesen mutatták be az ott élő népek életmódját, szokásait, gazdaságát és társadalmi életét, egyben először adtak képet a több évszázada folyó rabszolga-kereskedelemről és annak hatásairól. Magyar 1849 elején búcsút intett fekete mentorának és az angolai Benguelába utazott, helyzetét és kutatásait nagyban könnyítette, hogy elvette a bennszülött biéi uralkodó lányát. Fenséges apósa segítségével tett második, 1852-1854 közötti útján a Cubango folyó és az Okavango mocsár vidékét járta be és felfedezte az addig ismeretlen angolai busmanokat. 1855-56-ban a Zambézi folyamrendszerét és a Kuanza mellékfolyóit kutatta, de karavánját megtámadták, ő maga is megsebesült. Visszatért Biébe, de itt addigra egy belháborúban apósát megölték, így neki is menekülnie kellett. Élete hátralévő éveiben kötetein dolgozott, 1864. november 9-én Benguelában, Ponto do Cujóban érte a halál.

Ugyan a nagy Afrika-kutató mérései (megfelelő eszközök híján) időnként pontatlannak bizonyultak, több, mint 450 nevet említő Dél-Afrika térképének, a megismert népek szokásait, nyelveit, a látott természeti, növény- és állatritkaságokat legnagyobb pontossággal leíró jegyzeteinek tudományos értéke vitathatatlan. Háromkötetesre tervezett kutatási anyagaiból csak az elsőt sikerült hazajuttatnia és kiadatnia, kétládányi jegyzete, naplója, térképe halála után máig tisztázatlan módon elégett.