Az ő tapasztalatból szerzett bölcsessége még nincs meg az életét 14 éve az utcán tengető, egykori nevelőotthonos és idén még „csak” 30 éves, alkoholista fiatalembernek. A lótenyésztő képesítésű fiú arról ábrándozik, hogy előbb elvonóra küldi szintén alkoholfüggő, húszegynéhány éves barátnőjét, közben ő is leáll, majd együtt leköltöznek egy tanyára, ahol lovakkal fognak foglalkozni. A kettejük történetét jól ismerő Attila megerősíti, hogy a terv kivitelezhető lenne, csupán egy nem elhanyagolható hiba csúszik a számításba: a remélt partner, Zsófi kizárólag verbális hajlandóságot mutat a változtatásra, a 40 kilós lány olyan állapotba került, hogy feltehetően már a nyarat sem éri meg.



Mint az egybegyűlt nincstelenek állítják, az alacsony iskolai végzettség, a képzettség hiánya korántsem predesztináló tényező az utcára kerülésben. Szinte kivétel nélkül találkoztak már egy vagy két diplomával, vezető beosztásból érkező sorstársakkal, mint ahogy az állami gondozottak sem mind kerülnek kilátástalan helyzetbe. „Mindenkinek kint a matraca az utcán” – mondja egy érintett. A család szerepének fontosságáról mindenesetre egybehangzó a megszólított fiatalok véleménye, olyképpen, hogy szinte mindannyian másmilyenre vágynak, mint amilyenben maguk felnőttek. Részegen randalírozó apák és anyák képe ugrik elő az elbeszélésekből, ami annak ellenére riasztóan hat, hogy az utcai munkás szavai alapján jó, ha a fele igaz a hajléktalanok történeteinek. A velünk kedélyesen kvaterkázó fiatalok arcán, kezein, karjain számos sebesülés nyomai éktelenkednek, igaz, ezeket már a mindennapos létharc véste a bőrükbe.

„Küzdve küzdj és bízva bízzál”

A már említett Butykos jó eszű fiú, múlt héten olvasta el Madách Tragédiáját (ki tudja, honnan szerezte), egyébként is gyakran szórakoztatja társait és időnként a lehúzni vágyott járókelőket fejből citált Villon-, Kölcsey- és Vörösmarty-idézetekkel, utcai karrierje előtt két darabban is játszott az RS9-ben. Egy alkalommal egy Pest környéki gimnázium igazgatójától lejmolt, miközben szavalta kedvenc verseit. A diri soron kívül felvette az általa vezetett iskolába, tandíjat sem kellett fizetnie a srácnak, és átmeneti szállásról is gondoskodott a fiú számára. Annak ellenére, hogy 3 hónap múlva Butykost visszahúzta a tér és a régi nevelőotthonos cimborák, az alma mater vezetője hetente meglátogatja egykori pártfogoltját egy kis beszélgetés kedvéért.

Megvan a napi betevő, éjszakára a takaró, az ifjú nincstelenek lassan elszállingóznak mellőlünk, egyik-másikuk még pózol néhányat a fotós kolléga gépe előtt, aztán visszatérnek „állomáshelyükre”. Mi is búcsúzunk az utcai munkásoktól, és mintegy útravalóként, a heroinos- és börtönmúlttal megvert Szülek István még személyes konzekvenciával egészíti ki korábban elindított élettörténetét. „ Bánom, hogy anyagosként a múltban sokakat megbántottam, de azt nem, hogy végigjártam a stációimat. Bölcsebb, alázatosabb lettem 40 éves koromra az előéletem következtében, és a sok rossz tapasztalatnak köszönhetően a legkisebb pozitívumot is jobban megbecsülöm az életben. Néha mosolygok magamban, ha egyeseket arról hallok panaszkodni, hogy mennyit kell befizetniük a csekkjeiken. Én örülök a csekkjeimnek, mert az azt jelenti, hogy van lakásom.”