Gyorsaság – fél siker

Az utcafrontosok segítik a rászorulókat a körükben fogyóeszköznek számító okmányok pótlásában, illetve tájékoztatják őket, hogy a hajléktalanok személyi igazolványcseréje illetékmentes. Telente meleg teával, takarókkal óvják a fagyástól az utcán élőket, akiket nem tudnak szállóra irányítani, akiket pedig magatehetetlen állapotban találnak a téli utcán, a Menhely Alapítvány által üzemeltetett krízisautóval juttatják védett helyre. Attila szerint az első kint töltött tél átvészelése a legnehezebb, a következőre az illető megtanulja a túlélési technikákat.

A legnagyobb áttörés az, mikor a homelessek arra az elhatározásra jutnak, hogy szakítani akarnak a droggal, ami persze még korántsem jelenti azt, hogy végleg szakítani tudnak a szenvedélyükkel, gyakoriak a visszaesések. A hálózat minden nekigyürkőzés alkalmával segít a pácienseknek eljutni az elvonókúrára, majd a rehabilitációra. Debrecenben férfi, Miskolcon női „félutas házat” üzemeltet a szeretetszolgálat, ahol a társadalomba történő visszailleszkedést készítik elő.

„Azoknak a hajléktalanoknak van a legnagyobb esélyük a talpra állására, akiket gyorsan tudunk kiemelni – osztja meg tapasztalatát Attila –, a fedél nélkül töltött idő nagysága ront a reszocializáció esélyein.”

István hozzáteszi még, hogy a bizonytalan jövő helyett sok egykori sorstársa választja a biztos rosszat. „Könnyebb elviselniük a fázással, éhezéssel, elvonási tünetekkel járó utcai létet, mert azt, illetve annak túlélési technikáit már ismerik. Ezzel szemben elfogadtatnia magát egy új, ráadásul – szó szerint – kívül-belül tiszta vagy legalábbis tisztuló közösséggel neki sokkal nagyobb feladatnak tűnik.”

Butykos, a terepszínű katonai gyakorlóruhában (és még néhány réteg egyéb ruhadarabban) feszítő, 14 éves utcai pályafutással a háta mögött rutinos homelessnek számító fiú ráerősít erre azzal, hogy a gyakorlott hajléktalan azért nem jár a külvárosi közfürdőbe tisztálkodni, mert tudja, hogy az utazással telő napján nem tudná összetarhálni az ételre, de főként italra valót. Inkább koszos marad. Ez is egy rutin.

Hajléktalan hierarchia

Mint Attila mondja, a nyolcvanas években még többnyire egyesével bóklásztak az utcán a talajt (pontosabban fedélt) vesztett emberek, annak a generációnak a képviselői még ma is legfeljebb kiscsoportokban tanyáznak az utcán, míg a mai fiatal hontalanok nagyobb csapatokba verődve teszik ugyanezt. Ezekben a közösségekben pedig leosztottak a szerepek. Általában akad köztük egy hangadó, aki vagy a legintelligensebb, vagy a legagresszívebb a társaságban, ő irányítja a többieket. „Megvan, ki kéreget, ki csinálja a lehúzásokat, a bolti lopást, ki, miért felel. Kialakulnak a szerepek, a ranglétra.”



Az egyes csoportok nagyjából egyfajta szert használnak. Például csak alkoholt, esetlegesen gyógyszerrel kiegészítve, vagy bizonyos drogféléket a speedtől a heroinig; ezek köré csoportosulnak. „Tavaly éppen az egyik ilyen csoport vezéralakját emeltük ki, aminek következtében szétesett a társaság. Egyébként a hangadók között egész Budapest fel van osztva, nemcsak a drogfajta, hanem a kéregetés módja között is” - magyarázza Attila.

Mint az utcai munkás elmondja, a segítő munkának is megvannak a határai, az önzetlen segítés kizárólag a munkaidőre korlátozódik, otthon, szabadidőben már nincs helye a hajléktalanok problémáinak. „Segítő is, barát is vagyok, de nem szabad összekeverni a dolgokat.”

Arra a felvetésre, hogy sokszor szélmalomharcot vívnak a kliensekkel, Vígh Attila kifejti: „Mindenkinek több köre van. Az anyagról való leállásnak, a hajléktalan létből történő kimászásnak nekifutnak egyszer, kétszer, háromszor, visszaesnek, újból abbahagyják. Létezik olyan szenvedélybeteg, akin nem lehet segíteni, amíg él és képes rá, iszik vagy használja a cuccot. Ők azok, akik nem találnak célt az életben. Ezeknek a céloknak a felmutatásában kell nekünk segíteni. Ilyen cél lehet például a család szétesésének megakadályozása. Kimondatása a hajléktalannal annak: nehogy már a gyerekem azt mondja, egy alkoholista csöves az apám. Ez erős motiváló tényező.”

A Pokol körei

Szintén a tapasztalat mondatja a szakemberrel, hogy minél többször kerül valaki vissza az utcára, süllyed ismét az alkoholba, a drogba, annál mélyebbre zuhan, annál nehezebb újra nekigyürkőznie a változtatásnak.

Szülek István például 15 év heroinozás és 7 év börtön után hagyta abba a drogozást, és szemben kollégája állításával, azt vallja, hogy soha sem valakiért, hanem kizárólag saját magáért képes csak az ember leállni a narkóról. „Ha valaki a családjára, munkájára való tekintettel akarja abbahagyni a drogozást, amennyiben elveszíti azokat, menthetetlenül visszaesik. Amikor régebben a szintén kábítószeres feleségem miatt álltam le a heroinról, az asszony halálakor, egyből visszaestem. Magamon kívül minden egyebet elveszíthetek, ezért csak saját önbecsülésünk segíthet a szabadulásban. Március 15-én lesz nyolc éve, hogy tiszta vagyok, igaz, ebből 3 évet börtönben töltöttem. Most utcai munkásként dolgozom, a párom pszichológus” – zárja beszámolóját István.