- Az éneklés nemcsak abból áll, hogy dúdolgatunk. Komoly foglalkozás, amelyhez kitűnő fizikai kondíció szükséges, sok gyakorlás, állandó lelki-testi készenlét. Néhány hónap múlva, október 6-án 78 éves leszek, nem dicsekedhetem ugyanolyan kifogástalan állóképességgel, mint akár csak öt évvel ezelőtt. Gondolom, hogy egy olyan pálya után, amelyet most ezzel a rangos elismeréssel jutalmaztak, fölösleges egymondatos, "tálalva van" típusú szerepeket vállalni csak azért, hogy színpadon legyek. Azért döntöttem így, mert úgy szeretnék megmaradni a közönség emlékezetében, mint aki "in floribus", ereje teljében hagyta abba.

- Az öt évtized tapasztalatait nem gyümölcsözteti énektanárként?

- Hogyha valaki kéri a tanácsomat, szívesen állok, állnék rendelkezésére. Korábban tanítottam, de rájöttem, hogy ahhoz egész ember kell, és én még javában színpadon voltam és külföldre jártam. Tehát nem tudtam hétfőn-szerdán-pénteken délután kettőtől négyig rendszeresen a növendékekkel lenni.

Azt viszont lelkiismeretlennek és erkölcstelennek tartottam, hogy órákat ide-oda halasztgassak. Egy hangszeres tanár valamivel könnyebb helyzetben van, föladhatja gyakorlásra a Czerny-etűdöket, azokkal lehet egyedül is készülni. De az énekmesternek intenzíven kell foglalkoznia a tanítvánnyal, megmutatni a tartást, a levegővételt, a frazírozást, az nem megy személyes jelenlét nélkül. Így hamarosan búcsút mondtam a pedagógiának, mára pedig "leszoktak" rólam.

- Budapesten született, itt magánúton tanult énekelni, majd 5 évet töltött a Honvéd Művészegyüttes énekkarában, ahol sok önhöz vagy Ilosfalvy Róberthez hasonló kiváló operista tanulta meg gyakorlatban a szakmát. A Honvédból szerződött Debrecenbe. Soha, egy percre sem bánta meg, hogy a cívis városban ragadt?

- Engem Debrecenben mindig nagyon megbecsültek, ahogy idekerültem, egy év múlva már Ozmint énekeltem. Rövidesen megkaptam a Fidelio Roccóját, majd a Don Carlos Fülöp királyát, amelyet nagy vágyam volt eljátszani. Mire kitűztek, már teljes biztonsággal tudtam a szerepet, mert évek óta készültem rá. Nem dolgoztam hiába, csupa elismerő kritikát kaptam. Sorban elénekelhettem a fiatalkori Verdi-művek basszus szólamát, az Attilát, Zakariást.

De voltam Leporello és Hermann a Lohengrinben. Donizetti tüneményes vígoperájával búcsúztam a színpadtól: a Viva La Mamma különlegessége, hogy a női főszerepet, Agáta mamát basszusnak komponálta a szerző, ezt Magyarországon először én játszottam, és sajnos azóta se, senki más. 1972-ben megnősültem, és kivirult az életem. Azt is fölajánlották, hogy legyek igazgató, de elhárítottam, mert engem nem érdekelt más, csak hogy belebújhassak Gremin herceg vagy Sarastro alakjába.

Énekelhessek, csak ez volt fontos, és a feleségem, Kati ehhez remek hátteret biztosított.
- A házasságkötése napját több alkalommal élete legboldogabb napjának nevezte, de december 27. nem mindig volt ünnep az ön számára...

- Gondolom arra céloz, hogy 1965. december 27-én elvették az útlevelemet. A dolog előzménye, hogy 1965 őszén az antwerpeni Királyi Operaházban Tibay Kriszta kolléganőmmel hatalmas sikerrel mutattuk be Bartók A Kékszakállú herceg vára című operáját.

Karácsonykor hazatértünk, és az akkori előírások szerint le kellett adni az úti okmányt, amelyet nem kaptam vissza azzal az indokkal, hogy a kiutazásom "sérti a Magyar Népköztársaság érdekeit"... Jártam fűtől-fáig, hiszen a meghívás még tíz előadásra szólt, de mindenhol ugyanezt a választ adták. Rosszindulatból Magyarországon sosem volt hiány, valaki nyilván följelentett. Ma már utánanézhetnék a levéltárban, hogy vajon ki lehetett a "jóakaróm", de nem teszem.

Mert nincs kizárva, hogy olyasvalaki, akivel naponta találkoztam, akit talán a barátomnak tartottam. Visszamenőleg úgysem kárpótolhat senki, nem akarom fölkavarni a múltat. Az persze tény, hogy a 33 és 43 közötti legjobb 10 évemet vették, el, amikor valószínűleg nagyon figyelemreméltó külföldi karriert futhattam volna be, ugyanis számos jó szerződés ajánlatom volt. Később a megyei pártbizottság közbenjárására kaptam csak vissza az útlevelemet, sokat énekeltem Németország mindkét felében, a Szovjetunióban, Lengyelországban. De azután nem kívánkoztam el sem az országból, sem a városból, mert úgy éreztem, hogy nem csak megbecsülnek, hanem szeretnek is engem.

- Nemcsak a Viva La Mamma volt különleges feladata, hanem Erkel Brankovics Györgyét is játszotta. Mi az, ami kimaradt a pályájából?

- A Borisz Godunovot nagyon szívesen eljátszottam volna, de nagy létszámú énekkarral jó igazán az előadás, ezt nem lehetett Debrecenben megoldani.

- Kitől örökölte a zenei talentumát?

- Hatan vagyunk testvérek, öt fiú és egy lány. Édesapánknak gyönyörű hangja volt, de csak jókedvében énekelt. Mind örököltük a csodás orgánumát, ám csak hárman voltunk olyan "bolondok", hogy operaénekesnek álljunk. A két fivérem is nyugdíjban van, István Németországban, László Svájcban dolgozott. Imre öcsém fővilágosító volt a Magyar Televízióban - ő sincs messze a művészettől.

Tréfás György pályája során nagy színpadi repertoárra tett szert: volt Sarastro, Osmin, Leporello, Koncsak, Gremin, Fülöp király, Zakariás, Attila, Mefisztó, Kékszakállú, Agáta mama. Ismert oratórium- és dalénekes, gyakran szerepelt a rádió és televízió programjaiban. A budapesti Operában és külföldi operaházakban is fellépett.

A legjelentősebb elismerései: Liszt-díj, Érdemes és kiváló művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, a Csokonai Színház örökös tagja, Debrecen város díszpolgára.