A Csurka István nevével fémjelzett MIÉP az első szabad választásokon a legtöbb szavazatot szerző jobboldali gyűjtőpárt polarizálódásával és végül szakadásával született. Valamennyi pártról elmondható, hogy története során egy a párton belüli csoport, irányzat – ami vagy kötődik egy vezéralakhoz, vagy nem – veszi át azon belül a vezetést, kiszorítva vagy magához idomítva a többi, párton belüli csoportosulást. Ez a folyamat hatványozottan mutatkozott meg a nemzeti-liberális/konzervatív-liberális, keresztény-szociális, népi balos és népnemzeti, nacionalista irányzatokkal bíró MDF-ben. A nyugati konzervatív és kereszténydemokrata pártokat példaképének tekintő Antall József személye megosztotta a pártot. Az MDF-en belüli, a liberális demokrácia rendszerével ellenséges nacionalista-antikommunista csoportok Csurka István körül tömörültek. Körükben hamar megszületett Antallról a számukra elfogadhatatlan posztkommunistákkal és liberálisokkal kiegyező áruló képe. A pártvezetés által fokozatosan kiszorított Csurka végül saját nemzeti-radikálisnak nevezett pártot alapított Magyar Igazság és Élet Pártja néven.

Nem véletlen a Csurka fejéből kipattant nemzeti-radikális önmeghatározás. A két világháború között Bajcsy-Zsilinszky Endre alapított ezzel a jelzővel pártot, eltávolodva az egyre inkább náci és németbarát, antiszemita fajvédőktől. Ugyanő a kisgazdákhoz – Eckhardt Tiborral ellentétben – nem lépett át, felróva azok túlzottan vidékies, agrárius jellegét. Az NRP meg akarta szólítani a középosztályt és a munkásságot is, végig szembehelyezkedve a korszak arisztokratikus, konzervatív-liberális gyökerű, angolszász orientációjú elitjétől. Erre a hagyományra, és bizonyos összeesküvés elméletekre támaszkodik a MIÉP ideológiája. Utóbbinak középpontjában a rendszerváltozás ellopása áll. Ebben a világképben a nyugati mintájú, liberális demokrácia és piacgazdaság kettősére épülő állami berendezkedés – ami a globalizációval terjed – éppúgy egy nemzetközi (értsd: nem nemzeti, zsidó) érdekcsoport műve és eszköze, mint a kommunizmus volt, és amelynek saját érdekei a magyarságéval ellentétesek. Ezért nem tartják meglepőnek a posztkommunista-szocialista és a liberális párt házasságát, és ezért kritizálják a mindenkori jobboldalnak a liberális demokrácia keretei között működő nagy pártjait.

Az „ifjú gárda”

A Jobboldali Ifjúsági Közösség a szélsőjobboldali egyetemisták összefogására alakult, még 1999-ben. Miközben egyre több egyetemről tiltották ki őket nézeteik miatt, egyre szervezetebbé váltak. Ezt a szervezettséget használták ki 2003-as párttá alakulásukkor, nevük innentől Jobbik Magyarországért Mozgalom. Az időközben Csurka egyszemélyes magánbirodalmává lett MIÉP-en és csatolt állományain (Magyar Fórum, Pannon Rádió) belüli viszályok szintén segítették az új párt megalakulását. Mindazok, akiknek a pártelnök mellett már nem jutott hely, a Jobbikot választották, élükön az ambiciózus fiatalokkal. A JMM ilyen formán részben a MIÉP-ből eredeztethető, de ne felejtsük el a szélsőjobboldali ifjúsági szubkultúrába, a lágyabb vagy keményebb fellépésű bőrfejű-mozgalmakba ágyazottságát se. Az intenzív pártépítés mellett (például a futball-ultrák közötti toborzások) az országos ismertséget hozó akciók (keresztállítás, a Tilos Rádió-botrány kirobbantása, Magyar Gárda) mutatják, mennyire marginális támogatottságú, ugyanakkor lendületes, gátlástalanul nyomuló politikai csoportosulás a Vona Gábor vezette formáció.

A Harmadik út választási szövetséghez utóbb csatlakoztak az FKgP lehulló darabjai közül azok, akik korábban is hajlottak a rendszerváltozás történetének csurkai értelmezésére. Ebben nyilván szerepe volt az „Antalli örökségnek”, a volt miniszterelnök személye nem csak saját pártját osztotta meg, hanem a vele koalícióra lépő történelmi pártokat is. A mérsékelt kisgazdák 1992-től 33-ak néven a koalíciót támogatták, a maradék 12-ek pedig Torgyán Józsefet. A párt végső szétesése 2001-ben történt. A 2002-es választásokon 0,02 százalékot értek el.