2008. október 10-ig a kormányoldal ignorálta a gazdasági válság tényét – írják most megjelent tanulmánykötetükben. Mi történt azon a napon?

Nehezen rekonstruálható, s nekünk nem is a politikai folyamatokat kellett elemezni, hanem a sajtóhíreket. Tizenegyezer hír elemeztünk, ez alapján vizsgáltuk a válság kommunikációs megjelenését. Az már 2008 tavaszán világos volt, hogy a pénzügyi válság létezik, s ettől kezdve néztük, hogy ez hogyan csapódik le nálunk. Ez igazából egy tapasztalati tény, bár azt látjuk, hogy szeptemberben a világban már bőven ment a pénzügyi válság kommunikálása, a lakosságot már készítették fel, a szakértők már készítették az elemzéseket.

Nálunk csak ősszel történt a fordulat, amikor viszont egy nap alatt zuhantunk át a „nincs válság” kommunikációból a „van válság” kommunikációba. Az ellenzék egyenletesen nagy válságot kommunikált, a kormányzat még eleinte próbálta tompítani a bajérzetet. A következtetésünk az volt, hogy nálunk nem a pénzügyi válságról, vagy annak természetéről szólt a kommunikáció, nem annak dinamika volt az érdekes, hanem kizárólag a politikai kampány szabályai. A szereplők ezt játszották végig.

Meghökkentő tanulság volt az is, hogy a szakértői körök is besimultak ebbe a folyamatba, rajtuk sem lehetett érezni, hogy meg tudnának jeleníteni más nézőpontot. A szakértők sem a pénzügyi válság természete szerint kommunikáltak, hanem a politikai kommunikációba simultak bele.

A szakértők ilyen viszonyulásának mi lehetett az oka?

Mernék úgy fogalmazni, hogy egy társadalomban minden foglalkozási csoportban megvan az adott funkció, azt kell ellátni. Ezek a szakmai identitások mintha felolvadtak volna, eltűntek volna, az értelmiség pedig mintha besorolt volna a társadalmi törésvonalak mellé. Elveszett az a szakmai kommunikáció, amely távolságot tudott volna tartani a politikai kommunikációtól. Sokkal nagyobb szerepet kellett volna kapnia a szakszerűségnek, a szakmai identitásnak.

Készült-e kimutatás arról, hogy a „nincs válság” kommunikáció, vagy a „válság van” kommunikáció volt-e hitelesebb?

A kommunikáció tényeit néztük elsősorban. Bár kerestünk jelzőket is – ki súlyosbítja, ki enyhíti a válságérzetet –, de közvélemény-kutatást nem tartalmazott a munkánk. Azt láttuk, hogy a lakosság nem kapott segítséget arra vonatkozóan, hogy ebben az új helyzetben mi lenne a megfelelő magatartás. Nem volt információ a célszerű viselkedésre, nem kapott az anyagi helyzetét tekintve útmutatást, hogy mi lenne a racionális cselekvés.

Ha a társadalom megkapja azokat az információkat, amelyeket más országokban megkaptak, akkor most a helyzete jobb lenne, vagy a szubjektív érzés lenne jobb?

Bontsuk ketté a kérdést. Valószínűleg a helyzet valamivel jobb lenne, hiszen a polgárok, családok nagy részben hozhattak olyan pénzügyi döntéseket, amelyeket nem hoztak volna meg, ha rendesen tájékoztatják őket. Ha ez így történik, akkor valószínűleg most közelebb lennénk a válság hatásainak tompítását illetően. A másik – ami a kérdésben egy nagyon trükkös dolog –, hogy az ember érzéseinek hatása rávetülnek a tényleges helyzetre. Amikor bizalomról, bizalomhiányról, optimizmusról, vagy éppen pesszimizmusról beszélünk akkor egyértelmű, hogy annak megfelelően is viselkedik az ember. Ha valaki optimista, akkor kezdeményez, cselekszik, részt vesz a folyamatokban. Ha valaki pesszimista, akkor ennek ellentettje történik. A hangulat hatásos. Mi odáig mentünk el a tanulmánnyal, hogy a kommunikáció meghatározza az emberek hangulatát, véleményét, közérzetét. A kommunikáció tehát kihat arra, hogy az emberek hogyan viselkednek.

Ön szerint a válságkommunikáció kezdetének ideje, vagy minősége hagyott hátra több kívánnivalót maga után?

Erre azt tudom mondani, hogy mind a kettő. Egyértelműen korábban kellett volna a válságkommunikációt elkezdeni, s úgy, ahogy azt a válság természetrajza megkívánta volna. Szerencsétlen dolog volt az, hogy a válságtól nagyrészt függetlenül zajlott már egy politikai válságfolyamat, amivel összetalálkozott a pénzügyi válság. Azt szűrtük le, hogy a pénzügyi válság nem tudta kifordítani a válságkommunikációt a politikai kampánylogikából, s átvinni egy lakosságot segítő társadalmi kommunikációba. Egyrészt tehát korábban kellett volna kezdeni, másrészt a szempontokat változtatni kellett volna. El kellett volna kezdeni azt, amivel ma már lehet találkozni, hogy keményen és pontosan elmagyarázzák a lakosságnak, hogy mi vár rá, mit jelentenek a különböző hitelek, az eladósodottság. Ezeknek az információknak jóval korábban kellett volna lejönnie ahhoz, hogy az emberek megfelelőképpen tudjanak döntést hozni a saját életükre vonatkozóan.