Amikor a lakkozatlan köröm is státuszszimbólummá válik

„Őrület” – mondja a londoni Wumman Spa tulajdonosa. A vendégek körmét ugyanúgy lereszelik, polírozzák és formázzák, a körömágyat kezelik, áztatják és hidratálják, csak éppen lakk nem kerül rá. Buddemeier szerint mindez a lakkozás nélküli, természetesnek tűnő körmök körül kialakult új divathullám következménye.

Az elmúlt hónapokban a közösségi médiát elárasztották a fényes, „meztelen” körmökről készült esztétikus fotók, a trend pedig a divatbemutatókon és a vörös szőnyegen is megjelent. Egyesek már a „csendes luxus” (quiet luxury) legújabb megtestesülését látják benne. Mások szerint azonban a lakkozatlan körmök divatja ennél jóval többről árulkodik: az osztályhelyzetről, a szépségipar végtelen elvárásairól és arról, hogy végső soron ki határozhatja meg, mi számít ízlésesnek.

A kritikusok arra is felhívják a figyelmet, hogy a körömdíszítés történelmi és kreatív gyökerei jelentős részben fekete, latin-amerikai és ázsiai közösségekhez kötődnek. Ha pedig a természetes köröm válik a magas társadalmi státusz jelévé, az könnyen megbélyegezheti a látványosabb manikűrt.

„Ez a trend valójában az ürességet, az egyformaságot, valamint a fekete és barna közösségek számára oly fontos kultúra és identitás eltörlését népszerűsíti”

– mondta a BBC-nek Kristina Rodulfo szépségipari újságíró.

Szerinte az „elegáns” és az „ízléses” kifejezéseket gyakran olyan eufemizmusként használják, amelyek továbbörökítik a fehér felsőbbrendűségre épülő szépségideálokat. Persze sokaknál a döntésnek semmi köze a feltűnő körmökhöz való viszonyhoz. Van, aki egyszerűen egyszerűsíteni akarja a szépségápolási rutinját. Mások a bejáratott női szépségideálok elleni lázadásként hagynak fel a lakkozással, vagy éppen időt és pénzt szeretnének megtakarítani. Megint mások egyszerűen szeretik ezt a megjelenést.

És ott vannak azok a nők is, akik soha nem foglalkoztak különösebben a körmükkel, most pedig némi derültséggel figyelik, hogy ami náluk eddig csak megszokás – vagy annak hiánya – volt, az hirtelen divattá vált.

A lakkozás propagandája

Angela Scanlon ír televíziós műsorvezető évekig kéthetente elment egy körömszalonba. A rutin még a 2000-es években, New Yorkban alakult ki, ahol szerinte a manikűr annyira általános volt, hogy szinte egyenruhának tűnt. Hamarosan azonban inkább nyűggé vált. Scanlon körmein hol vékony, fényes sellak, hol masszívabb, úgynevezett „Builder In A Bottle” géllakk volt – két hetente, kivétel nélkül.

„Nem arról volt szó, hogy azt gondoltam volna: »Úristen, muszáj elmennem, mert Dave Hullból ki fog akadni, ha jövő héten a This Morningben teljesen kifestett körmök nélkül jelenek meg«” – mondja a BBC-nek a Radio 2 műsorvezetője. Egyszerűen csak felkerült a listára azok közé a dolgok közé, amelyeket „muszáj” megcsinálni, nagyjából úgy, ahogy az ember megmossa a haját. Aztán egy ponton Scanlon úgy döntött, hogy abbahagyja a rendszeres manikűrt, és inkább felszabadítja az erre fordított időt és mentális energiát.

„Egyszer csak azon kaptam magam, hogy azt mondom az embereknek: »Úristen, el kell mennem megcsináltatni a körmöm.«” Majd rájött: valószínűleg már nincs rá szüksége. Amikor Scanlon idén év elején a Substacken és az Instagramon is beszámolt arról, hogy felhagyott a folyamatos manikűrrel, a bejegyzései nagyot mentek. Úgy tűnt, pontosan ráérzett valamire.

A februári New York-i divathéten is a természetes körmök kerültek reflektorfénybe, többek között Marc Jacobs modelljei is lakkozás nélkül léptek kifutóra. A divat világának egy része ugyanakkor arra emlékeztetett: a jelenség korántsem új. A szépségmagazinok mindenesetre már címekben hirdetik, hogy „a menő lányok csendben felhagynak a manikűrrel”, a „lakkozatlan körmök az új státuszszimbólumok”, illetve hogy „a manikűr többé nem elegáns”.

Közben az Instagramot és a TikTokot elárasztják a fényes, természetes hatású körmöket népszerűsítő bejegyzések, amelyek azt is megmutatják, hogyan lehet elérni a kívánt hatást. A trend annyira felkapott lett, hogy egyesek végül teljesen körbeértek: szalonba mennek, hogy szakember segítségével utánozzák a természetes köröm megjelenését.

A Wumman Spa vendégei között például akadnak olyanok, akik órákat töltenek a székben, miközben a körmösök áttetsző, fényes, semleges árnyalatú műkörmöket építenek nekik – Zoe Kravitz és Zendaya stílusában. A londoni Khadija korábban a látványos körömdíszítés híve volt, de idén áttért a természetesebb megjelenésre.

„Egyszerűen nagyon elegáns. Szeretem, amikor a kevesebb több, szeretem a minimalizmust… a kevesebb fogyasztást és azokat az öngondoskodási dolgokat, amelyeket valószínűleg otthon is meg lehet csinálni” – mondja. Barátnője, Emmanuella már kevésbé lelkes híve a trendnek: ő a megélhetési költségek emelkedése miatt váltott. „Most már egyszerűen túl drága” – mondja.

Egy 25 éves nő pedig úgy fogalmazott: szerinte ma már „gagyi” körmöshöz járni, hiszen kinek van egy felesleges órája erre? Ráadásul súlyzózik az edzőteremben, így nem akarja letörni a körmét, és ezzel kidobni a pénzt. De vannak, akik szerint a trend – vagy legalábbis az, ahogyan egyesek beszélnek róla – ennél sötétebb problémát takar.

A köröm mint kulturális üzenet

Suzanne E. Shapiro divatújságíró, a Nails: The Story of the Modern Manicure című könyv szerzője szerint a manikűr története során mindig is üzenetet hordozott viselőjének társadalmi helyzetéről. „A női testnek és az önmegjelenítésnek mindig is óriási politikai és kulturális jelentősége volt” – mondta a BBC-nek.

Már a 13. századi császári Kínában is státuszszimbólumnak számítottak a nemesi származásúak hosszúra növesztett körmei, amelyeket gyakran gondosan megmunkált sárgaréz körömvédőkkel óvtak. A hosszú köröm egy olyan élet bizonyítéka volt, amelyet nem terhelt kétkezi munka.

Az 1800-as években a rózsaszínes, viaszos kenőcs egy rétege az egészség és az életerő jele volt. Két réteg azonban – egy olyan korszakban, amikor a kozmetikumokat és a mesterséges szépséget az erkölccsel kapcsolták össze – már hiú vagy „könnyűvérű” nőre utalt.

Az 1930-as évek elején a Revlon által piacra dobott otthoni vörös körömlakk ezzel szemben a modern, a társadalmi elvárásokkal szembeszegülő nő egyik jelképe lett. A történészek szerint azonban elsősorban a színes bőrű nők tették a manikűrt széles körben elérhető és divatos önkifejezési formává.

Josephine Baker, a diszkókorszak ikonjai, Diana Ross és Donna Summer, valamint az olimpiai bajnok sprinter, Florence Griffith-Joyner mind úttörői voltak a körömdíszítésnek. Utóbbi különösen látványos akrilkörmei olykor még a sportteljesítményéről szóló tudósításokból is elvonták a figyelmet. „Olyan időszakok voltak ezek, amikor a fekete nők számára nehéz volt önmagukat kifejezni” – mondta a BBC-nek Celeste Hampton sztárkörmös. A körömdíszítés szerinte lehetőséget adott a fekete nőknek arra, hogy megmutassák saját lágyságukat, nőiességüket és szépségüket.

A hetvenes években a vietnámi menekültek nagyobb hullámai pedig hozzájárultak a körömszalonok elterjedéséhez az Egyesült Államokban. A professzionális manikűr ezzel többé nem kizárólag a gazdagok kiváltsága volt. Ám ahogy sok más luxuscikk esetében, amikor valami egyre szélesebb kör számára vált elérhetővé, a gazdagok elkezdtek másfelé fordulni – mondja Rodulfo. Ezt a jelenséget a szociológia „ellenjelzésnek” (counter-signalling) nevezi.

„Ugyanúgy, ahogy a logós táskák ma már közönségesnek számítanak, míg a csendes luxus aspirációt sugall, a lakkozatlan köröm lett az új trend” – fogalmaz. Szerinte a példák szinte mindig fehér nőket vagy hírességeket mutatnak, és gyakran összemossák az osztályhelyzetet, az ízlést és a természetességet.  A látszólag természetes köröm azonban sokszor korántsem természetes. „Az egészben éppen az az ironikus, hogy ezek a természetes körmök sem természetesek” – mondja Shapiro. Ezek is komoly időráfordítást és ápolást igényelnek, sőt olykor kifejezetten drága szolgáltatásokat.

A szépségiparnak természetesen vannak jogosan felvethető feminista kérdései, például az irreális szépségideálokkal kapcsolatban. Ugyanakkor a jellemzően nők által működtetett körömipar sok nő számára kifejezetten erőt adó terület. „Úgy érzem, a körömápolásnak nagyon erősen megvolt a »nőknek, nőktől« jellege” – mondja Shapiro. Az első New York-i szalont is egy nő nyitotta, aki rendkívül önálló személyiség volt. A legkorábbi, termékeket fejlesztő és szalonokat nyitó vállalkozók között is sok nő volt.

Celeste Hampton ugyanakkor szomorúnak tartja, hogy a trendeket egyre inkább fegyverként használják egymás ellen. „Elvesszük a körmökből a szórakozást” – mondja. Szerinte mindenkinek joga van ahhoz, hogy azt viselje, ami neki tetszik, legyen az körömlakk vagy teljesen természetes köröm.

„Miért kell ebből vitát csinálni? Miért kell egymásnak esni?” Angela Scanlont is kissé zavarba hozza, hogy egy ilyen egyszerű kérdésből ekkora ügy lett. „Én csak azt szeretném, hogy hagyjuk abba önmagunk és egymás megítélését” – mondja. „Van, aki szereti megcsináltatni a körmét, más pedig nem.” Szerinte végső soron inkább azt a kérdést érdemes feltenni: ad ez neked valamit? Mert az igazság az, hogy talán nem kell ennél mélyebbre ásni.