Mit lehet ez ellen tenni? Mennyire szégyelli el magát egy ilyen sajtóorgánum?

Semmit. Csak az nem világos számomra, hogyan tudnak ezek az emberek tükörbe nézni. Azt még megértem, hogy az újságíróknak ez a feladatuk, de ezek a lapok szép lassan minden interjúalanyukat elveszítik majd. Nemrégiben nézegettem a címlapokat: mindent hangzatos botrányokkal akarnak eladni, minél gusztustalanabb valami, annál nagyobb eséllyel lesz belőle címlapsztori. Abban pedig nem hiszek, hogy az olvasók erre vágynának – az emberek azt olvassák, amit kapnak. Nem hiszem hogy jó hírekkel ne lehetne újságot eladni. De már én is elmondtam több szerkesztőnek, hogy rólam nem kell írni. Nyugodtabb vagyok így: nem hiányzik, hogy a szüleim és nagyszüleim ezek miatt a cikkek miatt sírjanak. Hagyjanak ki a lapból, köszönöm. Egy-egy ilyen kirohanás után kis időre rendeződik a helyzet. Aztán megint kezdődik minden elölről...

Az ember azt gondolná, hogy ez a sztárság egyik velejárója. Ennyire nem akarsz sztár lenni?

Magyarországon nincsenek sztárok, legfeljebb híres emberek. Ráadásul nem is attól lesz valaki sztár, hogy állandóan a lapokban szerepel. Amíg megszervezett anyagok jelennek meg, amíg kamu paparazzi anyagok készülnek, nincs is az egésznek jelentősége. Én sem azért énekelek, hogy utána ostobaságokat írjanak rólam, hanem mert szeretem. Nem azért lépek fel különböző reggeli műsorokban, hogy valamilyen ostobaságot leírjanak rólam egy eltorzított félmondat alapján, hanem mert így ismerhetnek meg többen. Ha a dalaimat ilyen szereplések nélkül is el lehetne juttatni az emberekhez, örömmel mondanék le erről a lehetőségről.

Tervezel-e esetleg újabb lemezen jobban bemutatkozni? Illetve: a lemezkiadók részéről van-e igény az énekesnő Dukai Regina bemutatására, az éneklő Ezüstlány helyett?

Nagyon sok ajánlatot kapok, de ezzel egy gond van: ha valaki pénzt invesztál a dologba, onnantól bele is akar szólni, milyen legyen a lemez. Ezt pedig én nem szeretném. Elég nehéz lehet velem együtt dolgozni: határozott elképzelésem van mindenről, tudom is, kikkel akarom megcsinálni – ettől pedig nem tágítok. Egyszer biztos lesz lemezem, ha másképp nem, a saját pénzemből. Mert akármennyire is a barátaimmal venném fel a lemezt, ki akarom őket fizetni. Ha erre éppen negyven évesen lesz módom, akkor negyven évesen csinálom meg.

Ezekből az elképzelésekből hallhatnánk valamit? Milyen lenne A Bizonyos Lemez?

Elsősorban a szerzők személye érdekes: olyan emberekkel szeretnék dolgozni, akikről tudom, hogy jók: Rakonczai Viktor, Létray Ákos, Dobrády Ákos; szövegíróként mondjuk Valla Attila – a stílus már fogósabb kérdés, mert rengetegféle zenét szeretek, rocktól a house-ig. Akár minden dal más stílusú lehetne – nem vagyok róla meggyőződve, hogy egységes stílusvilágú albumot szeretnék.

Esetleges álomdal, amit mindenképp elénekelnél? Vagy a feldolgozások ezek mellett a szerzők mellett ki is maradnának?

Ha feldolgoznék egy dalt, akkor az sem egy dal lenne, hanem egy egész lemez. Ráadásul nem tudnám megmondani, melyik a kedvenc dalom: nagyon sok ilyen van. A Beatles Hello Goodbye-ától a nyolcvanas évek zenéin keresztül 2008-as dalokig. Ebből sem lenne egyszerű válogatni.

Ennyi munka mellett mennyi időd jut pihenésre?

Akármennyit is morgok néha, szeretek dolgozni. Jó úgy lefeküdni, hogy tudom:ez a nap sem telt el hiába. Persze ez is becsapós kicsit: sokan azt hiszik, a fotózás egyszerű munka. Noha nem az: nagyon el lehet fáradni az egész napos pózolásban: tizenhárom-tizennégy órás munkákról van szó, olykor még enni sincs ideje az embernek. Nem olyan könnyű ez sem. De a párom is igényelné, hogy vele legyek, így előfordul, hogy le kell mondanom munkákat. Ezzel együtt régen rossz, ha valakinek csak a munkájára jut ideje – valószínűleg nem működik tökéletesen a magánélete.

Tehát csak megtalálod a megfelelő alkalmakat barátokkal, barátnőkkel is.

Persze. Debreceni Zitával, Zimány Lindával és Sári Évivel is igyekszünk sokat találkozni – ők a legközelebbi barátnői ezekben a körökben. Együtt ebédelünk, ha csak tehetjük, találkozunk, vagy azon vagyunk, hogy ha valamelyikünket hívják valahova, beajánljuk a többieket is – oda-vissza működik ez köztünk. Akár fotózásról, akár éneklésről van szó. Együtt is vagyunk, dolgozunk is, jól is érezzük magunkat. Nem utolsó szempont, hogy jó emberekkel dolgozzunk – én például nem tudok mindenkivel, és ez ki is szokott ülni az arcomra.

Hallani ehhez képest olyat is, hogy ebben a szakmában elég nagy divat egymás fúrása. Ezek szerint ez rátok nem jellemző.

Ránk nem. De tudok olyan lányról, aki egy kanál vízben meg tudna engem fojtani. És olyan is van, akivel kapcsolatban én érzek így – nem irigységből, az ilyennek azért szokott oka lenni. De ebben az esetben sem szoktam furkálódni: velük az egyszerűség kedvéért nem vállalok közös munkákat. Akadnak olyan emberek, akikkel nem szívesen mutatkozik az ember – mert nem akarja, hogy valamilyen módon összemossák a másikkal.

Ezt mikortól engedheti meg magának az ember?

Mindig. Ne érts félre: nem tartom magam nagy embernek (mert nem is vagyok az), de nem akarok minden áron fotózni. Ha ehhez olyan emberekkel kell együtt dolgozni, akikkel egész egyszerűen nem akarok, akkor nem erőltetem. Ez kicsit talán gyomor kérdése is: van, aki képes jó arcot vágva együtt dolgozni olyan emberekkel, akik közben hátbaszúrnák őket. Én sajnos nem.

Fotók: www.dukairegina.hu