Az elmúlt években több eset is rávilágított erre: Horvátországból, Olaszországból és Szlovéniából nagy mennyiségű szennyvíziszap érkezett az országba, gyakran vitatott vagy illegális körülmények között, és 2025-ben is fennáll a külföldi hulladékimport problémája.
Különösen nagy felháborodást váltott ki a Pusztavám melletti Cica-homok bányató feltöltése. A rekultiváció során a hatóság engedélyezte veszélyes és nem veszélyes hulladékból készült „fedőanyag” használatát, az általánosnál magasabb szennyezési határértékekkel, egy Natura 2000-es területen. Az ügy rávilágít a rekultivációs gyakorlat átláthatatlanságára és a lakossági ellenőrzés hiányára.
A környezetvédelmi bűnözés elleni fellépés intézményi háttere Magyarországon gyenge: míg több európai országban több ezres, specializált környezetvédelmi rendőri egységek működnek, itthon mindössze egy kis alosztály foglalkozik a kiemelt ügyekkel. A jogszabályi környezet is kedvez a visszaéléseknek: a Btk. 2019-es módosítása szűkítette a „bűnszervezet” fogalmát, így a lazán szervezett, de hatékony illegális hálózatok nehezebben szankcionálhatók.
Mindezekre rakódik rá az akkumulátoripar rohamos bővülése. Magyarország 2030-ra Európa legnagyobb akkumulátorcella-gyártó kapacitásával rendelkezik majd, miközben a lakosság közel 70%-a elutasítja az iparágat. Jelenleg 46 akkumulátoripari üzem működik vagy épül, ezek fele veszélyes üzem. A gyártás során keletkező selejt és vegyi szennyezett hulladék mennyisége óriási: csak hat cellagyárból évente több mint 250 ezer tonna veszélyes hulladék várható 2030-ra.
Az újrahasznosítási kapacitás ehhez képest elenyésző. A legnagyobb hazai újrahasznosító bővítés után is csak a hulladék töredékét képes kezelni, miközben az EU-ban sincs elegendő korszerű, hidrometallurgiai feldolgozó üzem. Ez növeli az illegális tárolás és lerakás kockázatát, amelyre már most is vannak példák.
A tanulmány szerint az akkumulátoripar túlfejlesztése előtt jogsértően elmaradt a stratégiai környezeti vizsgálat, ezért az újrahasznosító üzemek betelepítése előtt sürgősen szükség lenne ilyen értékelésre. Nem mindegy ugyanis, hogy ezek az üzemek milyen természeti környezetbe, vízbázisok és lakott területek közelébe kerülnek, és milyen hosszú távú környezeti kockázatokat jelentenek.
