Lehet, hogy az agy valójában nem is „hoz” döntéseket

Egy idegtudós megkérdőjelezi azt az elképzelést, amely szerint az agyban létezik egy központi rendszer, amely ténylegesen „meghozza” döntéseinket. Amit választásként élünk meg, az ehelyett az érzékelés, a mozgás, a test és a környezet folyamatos kölcsönhatásából is kialakulhat.

Tom James, az Indiana University professzora szerint ugyanis jelentősen eltérhet egymástól az, amit döntéshozatal közben szubjektíven átélünk, és az, ami ténylegesen végbemegy az agyban.

A döntéshozatal hagyományos modelljének újragondolása

Évtizedeken keresztül mind a tudományos elméletek, mind a hétköznapi intuíció hajlamosak voltak a döntéshozatalt egymást követő lépések sorozataként leírni. Először érzékelünk valamit, ezt követően gondolkodunk róla és döntést hozunk, végül pedig cselekszünk. E modellben gyakran az a feltételezés jelenik meg, hogy az egyes szakaszokhoz különálló agyi funkciók tartoznak: az érzékszervi feldolgozást a kognitív folyamatok, majd a motoros működés követi. Számos tudományos megközelítés – különösen a modellalapú kognitív idegtudomány egyes irányzatai – hasonló lineáris keretre épül. Ez a modell ráadásul megfelel annak is, ahogyan a döntéshozatalt belülről megéljük. James megfogalmazásában: „Cselekedeteink úgy tűnnek, mintha vágyainkon, meggyőződéseinken és szándékainkon alapuló döntések okoznák őket.” James szerint azonban ez a magyarázat – amelyet időnként „szendvicsmodellnek” (sandwich model) neveznek – nem illeszkedik tökéletesen ahhoz, amit az agyról tudunk.

Az érzékelésnek jól azonosítható érzékszervi mechanizmusai vannak, ahogyan a cselekvésnek is meghatározhatók a motoros mechanizmusai. A kettő között feltételezett kognitív szakasznak viszont nem látszik olyan, ennek megfelelő idegi folyamata, amely önálló „döntéshozóként” működne. James ezért nem egy különálló, a viselkedést irányító döntéshozó rendszer létezését feltételezi. Ehelyett azt javasolja, hogy az érzékszervi, szenzomotoros és motoros folyamatok együttes működését vizsgáljuk. Ezek együtt hozzák létre azt, amit „cselekvéskiválasztásnak” (action selection) nevez. Ebben a megközelítésben a viselkedés az agy, a test és a környezet folyamatos kölcsönhatásából bontakozik ki. A folyamatok nem feltétlenül egymás után zajlanak, hanem egyidejűleg is végbemehetnek, és kölcsönösen visszahatnak egymásra. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy James szerint a döntések nem léteznek.

„Természetesen léteznek. Állandóan használjuk ezt a nyelvet, és a viselkedés leírásában nagyon hasznos. Azt a lépést tartom problematikusnak, amikor ebből arra következtetünk, hogy az agy döntéshozó vagy kontrollfolyamatok segítségével működik. Az agy olyan viselkedést hoz létre, amelyet jól lehet ezekkel a fogalmakkal leírni. Ehhez azonban nincs szüksége olyan folyamatra, amely kifejezetten ezt teszi, hogy a viselkedés ilyennek tűnjön” – mondja James. James, a College of Arts and Sciences Pszichológiai és Agytudományi Tanszékének professzora, érvelését a Journal of Cognitive Neuroscience folyóiratban megjelent „Sensorimotor Mechanisms of Decisions and Actions” című tanulmányban fejti ki.

Mi történik az agyban, amikor döntést hozunk?

James érvelését egy fizikalista megközelítésre építi, amely többek között Daniel Dennett filozófiai munkásságához kapcsolódik. Ennek a szemléletnek az egyik alapfeltevése, hogy a fizikai jelenségek képesek fizikai és nem fizikai jelenségeket egyaránt okozni, míg a nem fizikai jelenségek önmagukban nem képesek fizikai eseményeket előidézni. Az érzékszervi és motoros folyamatok például fizikai folyamatok. Ebben a filozófiai keretben a döntések nem fizikai jelenségként értelmeződnek. James ebből azt a következtetést vonja le, hogy egy döntés szigorú értelemben nem lehet egy fizikai cselekvés közvetlen oka. Az elképzelés szemléltetésére James több analógiát használ.

A döntés mint absztrakt leírás

Daniel Dennettnek az én és a tömegközéppont (center of mass, CoM), illetve súlypont összehasonlítására támaszkodva James azt javasolja, hogy a döntéseket hasonló módon értelmezzük. A tömegközéppont hasznos matematikai fogalom, önmagában azonban nem képes fizikai erőt kifejteni. Egy tárgy tömegközéppontját nem lehet úgy elmozdítani, hogy közben magát a tárgyat ne mozdítanánk el. Hasonlóképpen James szerint a döntés is lehet egy absztrakt leírás, nem pedig olyan fizikai entitás, amely közvetlenül előidéz egy eseményt.

Egy másik analógia azt szemlélteti, hogy a hasznos fogalmak miként válhatnak kevésbé informatívvá, amikor a tudomány egy esemény részletes mechanizmusát akarja feltárni. A mindennapokban például természetes módon beszélünk „az egyetemről”, amikor egy intézmény tevékenységeit írjuk le. Az „egyetem” kényelmesen összefoglalja emberek, épületek, tanszékek és különböző folyamatok összességét. Ha azonban azt mondjuk, hogy „az egyetem bizonyos intézkedéseket hozott egy egyetemi tiltakozás során”, ezzel önmagában keveset tudunk meg arról, hogy pontosan mi történt. Egy részletes magyarázatnak ehelyett olyan konkrét eseményeket kellene vizsgálnia, mint az intézmény vezetőinek megbeszélései, az állami rendőrséggel folytatott telefonbeszélgetések és más egyedi cselekvések.

James szerint a döntések hasonló problémát jelentenek az idegtudomány számára. Hasznos, magasabb szintű leírást adhatnak a viselkedésről, miközben nem feltétlenül tárják fel az azt létrehozó fizikai mechanizmusokat. Ahogy James fogalmaz: „Mentális jelenségként túl absztrakt szinten vannak definiálva a kognitív idegtudomány céljaihoz.” Másképpen fogalmazva: annak kijelentése, hogy valaki döntést hozott, önmagában még nem magyarázza meg, mi történt az agyban.

Egy egyszerű robot nagyobb kérdést vet fel

James egy harmadik példával viszi tovább az érvelést. Egy olyan robotra hivatkozik, amelyet mindössze néhány érzékelő, motoros és szenzomotoros modulból építettek fel. A gép „falat követő” (wall-following) viselkedést képes mutatni, amely kívülről nézve célirányosnak tűnhet. A megfigyelő számára úgy tűnhet, hogy a robotnak céljai és stratégiái vannak, sőt akár a szándékhoz hasonló működést is tulajdoníthatunk neki. A robotban azonban nincs döntéshozatalra kialakított rendszer.

„A robotba nincsenek döntések beépítve” – magyarázza James. „Egyszerűen érzékeli a környezetét, és annak megfelelően mozog. A környezet alapján pedig a fal követése jó viselkedésnek bizonyul. Szándékosnak tűnik. Stratégiai jellegűnek tűnik. Úgy néz ki, mintha a robot döntéseket hozna. Pedig nem hoz. Onnan tudjuk, hogy nem hoz, hogy nincsenek benne erre szolgáló rendszerek.” Ez egy provokatív kérdéshez vezet: ha egy viszonylag egyszerű gép képes döntéshozatali rendszer nélkül is szándékosnak tűnő viselkedést létrehozni, akkor elképzelhető-e, hogy az emberi viselkedés is egy központi döntéshozó folyamat eredményének tűnik akkor is, ha ilyen központi folyamat valójában nem létezik? James szerint ez az értelmezés takarékosabb magyarázatot kínálhat, mint annak feltételezése, hogy az agyban létezik egy „magasabb szintű, központi vezérlő”, amely figyelemmel kíséri és szabályozza az érzékszervi és motoros folyamatokat.

A központi vezérlő problémája

A központi vezérlő elképzelése filozófiai problémát is felvet, amely egészen Descartes koráig vezethető vissza. Ha ugyanis feltételezzük, hogy az agyban működik egy magasabb szintű entitás, amely megfigyeli a beérkező információkat, majd eldönti, mi legyen a következő cselekvés, akkor azt is meg kell magyaráznunk, hogyan működik maga ez a vezérlő. „Ha azt mondjuk, hogy az agy egy központi vezérlő révén működik, azzal tulajdonképpen azt sugalljuk, hogy még nem értettük meg, hogyan működik az agy, mert egyszerűen elhelyeztünk egy embert az agyban” – mondja James.

Dennett ezt az elképzelést „karteziánus színháznak” (Cartesian Theater) nevezte. A feltételezett, agyban lévő „megfigyelőnek” ugyanis magának is szüksége lenne egy magyarázatra: hogyan működik ő? Ha egy újabb „személyt” feltételezünk benne, annak ismét szüksége lenne egy újabb megfigyelőre, és így tovább, végtelen regresszushoz jutnánk. Így a probléma nem oldódik meg, csupán egy újabb szintre helyeződik át. James ezért egy belső döntéshozó feltételezése helyett azt javasolja, hogy közvetlenül azokra az egymással kölcsönhatásban álló érzékszervi és motoros rendszerekre összpontosítsunk, amelyekből a viselkedés kialakul.

Kísérleti út a döntéshozatal új vizsgálatához

Ha a döntéshozatal valóban az agy, a test és a környezet folyamatos kölcsönhatásából emergens módon alakul ki, akkor vizsgálatához olyan kísérleti módszerekre van szükség, amelyek képesek megragadni ezt az összetettséget. James szerint ez egyszerre jelent izgalmas lehetőséget és komoly módszertani kihívást. A kutatóknak túl kellene lépniük a szigorúan lineáris modelleken, és olyan folyamatokat kellene vizsgálniuk, amelyek egyidejűleg zajlanak, kölcsönösen befolyásolják egymást, és az ember környezetével való interakciói során folyamatosan változnak. James laboratóriuma már vizsgálja ezt az irányt, többek között a testet öltött megismerés (embodied cognition) és az ökológiai pszichológia elméleteire támaszkodva.

Ez a megközelítés hozzájárulhat ahhoz, hogy a kognitív idegtudomány pontosabban azonosítsa azokat a mechanizmusokat, amelyekből az általunk „döntéshozatalnak” nevezett jelenség kialakul. Egyúttal új perspektívát kínálhat számos más kognitív és mentális jelenség vizsgálatához is, amelyeket hagyományosan az agyon belül elkülönülő folyamatokként kezeltek. A lényeg tehát nem feltétlenül az, hogy „nincsenek döntéseink”. James érvelése ennél pontosabb: a döntés hasznos lehet a viselkedés leírására, de ebből még nem következik, hogy az agyban létezik egy különálló fizikai folyamat vagy központi rendszer, amely szó szerint „meghozza” ezeket a döntéseket. A döntés fogalma lehet egy magasabb szintű leírása annak a rendkívül összetett, folyamatos kölcsönhatásnak, amelyben az agy, a test és a környezet együtt alakítja a viselkedést.