Üdvözlendő, hogy a jelentés Magyarországról szóló fejezete számos lényegi, a jogállamiságot valóban veszélyeztető, a hazai közvélemény által természetesen régóta ismert problémát azonosít. A jelentés részletesen foglalkozik a bírói függetlenség kérdésével és a függetlenséget veszélyeztető kormányzati intézkedésekkel és gyakorlatokkal, így többek között a bíróságokat érintő negatív médiakampánnyal és az azt kiváltó kormányzati támadásokkal, a bírói önigazgatási szerv (OBT) hiányzó jogosítványaival, az önkényes vezetői kinevezésekkel, vagy a Kúria átpolitizálását lehetővé tevő legújabb törvénymódosításokkal.
A jelentés a problémák felsorolásánál kiemeli a korrupció társadalmi megítélését, az átfogó anti-korrupciós stratégiák hiányát, a korrupciós bűncselekmények feltárásának alacsony hatékonyságát és a pártfinanszírozás kérdését. A szöveg számba veszi azokat az eszközöket és döntéseket, amelyek segítségével a kormány a médiapiacot saját irányítása alá vonta. A negyedik témakör keretében pedig a Bizottság a törvényhozási eljárás és a politikai deliberáció diszfunkcióit, az ombudsmani alapjogvédelem hiányosságait, vagy a civil szféra politikai elnyomását és megfélemlítését emeli ki.
A dokumentum komoly nemzetközi visszhangot váltott ki, a magyar kormány látványosan kibukott, a magyar jogállamiság kérdése remélhetőleg az eddigieknél is nagyobb hangsúlyt kaphat az európai politikai vitákban.
A jelentés ugyanakkor amellett, hogy a legtöbb probléma esetében indokolatlanul enyhén fogalmaz, nem tartalmazza a magyar jogállamiság 2010-ben kezdődő leépítésének olyan meghatározó elemeit, mint például az Alkotmánybíróság kormányzati megszállását, az Alaptörvény alkotmányellenes módosításait (különös tekintettel az Alaptörvény negyedik és a hetedik módosítására), ahogyan az önkormányzati vagy a felsőoktatási autonómiát ért támadások szisztematikus gyakorlatát, vagy a közmédia totális állami kontroll alá helyezését sem.
Ezek a hiányosságok csak részben magyarázhatók a jelentés módszertanával, így azzal az egyébként elismerésre méltó törekvéssel, hogy a Bizottság valamennyi uniós tagállam esetében ugyanazokat a szempontokat vizsgálja; elsősorban az összehasonlíthatóság érdekében. Ez a módszer egyébként nem ismeretlen a szakmai nyilvánosság előtt, számos nemzetközi szervezet (World Justice Project, Economist Intelligence Unit, Freedom House) igyekszik mérni a jogállamiság, illetve más, de a jogállamisághoz szorosan kapcsolódó politikai eszmény – így a demokrácia vagy a szabadság – szintjét.
Bár a Bizottság nem törekedett az előbbi értékek számszerűsítésére, a jelentésben megtalálható, forrásokkal alátámasztott sok-sok adat és információ egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy a jogállamiság szintjéről objektív képet kapjunk. Mindezek ellenére fájóan hiányzik annak a folyamatnak a bemutatása, ahogyan a hatalom fokozatosan felszámolta az Alkotmánybíróság függetlenségét; ennek bemutatása akár az igazságszolgáltatásra, akár az intézményi fékekre vonatkozó fejezetben indokolt lett volna. De általában is hiányzik az “autokratikus áttörés” folyamatának leírása.
Az Orbán-rendszer lényege ugyanis éppen abban áll, hogy az intézmények autokratikus üzemmódra állítása fokozatosan megy végbe. Elsősorban az ezekhez hasonló hiányosságok eredményeként a jelentésben nem kap kellő hangsúlyt, hogy az EU Magyarország esetében egy jogállamnak régóta nem tekinthető rendszeren tesztelte a jogállami sztenderdek érvényesülését, s főképpen, hogy a jelenlegi magyar jogi, politikai berendezkedés lényege éppen a jogállam szisztematikus leépítésében és az erre épített autokratikus hatalomban áll.
Korábban már hangot adtunk annak a meggyőződésünknek, hogy a jogállami minőség, bármiféle ellenkező – például a magyar igazságügyi minisztertől származó – híresztelés ellenére, mérhető , és egyetemesnek mondható elvek általános (országról országra természetesen nem teljesen azonos intézményrendszerben érvényesülő) követésében azonosítható. A jogállamiság tartalmazza a törvényességet és a jogbiztonságot, a végrehajtó hatalom önkényességének tilalmát és a független bíráskodás, a tisztességes eljárás, valamint a jog előtti egyenlőség követelményeit.
Egy olyan ország esetében biztosan nem beszélhetünk jogállamról, ahol a kormányzati hatalom monopol vagy hegemón helyzetben van, ahol nem korlátozzák hatékonyan más hatalmi erőközpontok, ahol a tág értelemben vett választási szabályok az ellenzéki és a kormánypártok egyenlő esélyeit nem biztosítják, ahol az alkotmánybíróságot a kormányzathoz lojális emberekkel töltik fel, ahol a bírói, önkormányzati, felsőoktatási-tudományos autonómiát szisztematikusan megsértik, ahol a közszolgálati média az ellenzéki pártok és a kritikus civilek álláspontját elhallgatja, ahol a kormány kritikusaival szemben gyűlöletkampányt folytat, ahol a kormányzat célja az ellenzéki sajtó felszámolása vagy megtizedelése, maradékának karanténba szorítása, ahol a menekülteknek jogi tájékoztatást nyújtó NGO-kat, civileket büntetőeljárással fenyegetik, ahol állam az emberi jogokat állami kegyként nyújtja vagy vonja meg, illetve érvényesülését alkotmányellenesen korlátozza, ahol az állam nem üldözi, hanem maga szervezi a korrupciót.
Mostanra világos, hogy az Európai Unió intézményeit, eljárási mechanizmusait felkészületlenül érte, hogy egyes tagállamok, stabilnak tűnő demokráciák egyszer csak olyan autokrata vezetők kezére kerülhetnek, akik rövid úton kivezetik országukat a jogállamok köréből. Az Orbán-rezsim immár 10 éve kezdte meg és kormányzása első pár évében lényegét tekintve véghez is vitte a jogállami intézményrendszer lebontását, párhuzamosan egy sajátos autokratikus berendezkedést, az EU-val való viszonyát tekintve úgynevezett „kívülről korlátozott hibrid rendszert” létrehozva ezzel.
E folyamat részletei az uniós döntéshozók számára mára egészében ismertek: az elmúlt években több Magyarországgal szemben folytatott uniós kötelezettségszegési eljárás, a magyar közjogi, politikai rendszer autokratikus átalakításával foglalkozó jelentés (az ún. Tavares- és Sargentini-jelentés) érintette a jogállamiság lebontásának folyamatát, és folyamatban van az uniós alapértékeket súlyosan megsértő tagállam elleni uniós eljárás (7-es cikk szerinti eljárás) is. A jogállami jelentés e folyamatnak csak egyes, frissebb epizódjait érinti, és a folyamatot magát nem láttatja, pedig a magyar politikai rendszer természetének megvilágítása és az egyes kormányzati döntésekben rejlő valódi veszélyek megértése csak egy szélesebb időkeretre kiterjedő elemzéssel lehetséges.
Az Európai Unió az autokrácia kiépítésének első éveiben szemet hunyt az Orbán-rendszer alkotmányos rombolásai felett. Az Európai Bizottság, és legújabban az Európai Parlament is, egyértelműen állást foglalt abban a kérdésben, hogy a jogállamisági jelentés mellé szankciós eszközt is szeretne állítani, amellyel tényleges nyomást gyakorolhatna az Orbánhoz hasonló vezetőkre. Ugyanakkor az uniós döntéshozóknak önvizsgálatot kellene tartaniuk, hiszen ahogy egyes kutatók, például R. Daniel Kelemen is hangsúlyozza, a jelenlegi helyzetben, jogállami jelentés mellett is, az EU felemás politikai és finanszírozási mechanizmusai, a pártcsaládok rövidtávú érdekei, a tagállamok gazdasági szempontjai együttesen olyan környezetet teremtenek, amely növeli az EU-n belül felbukkanó autokráciák túlélési esélyeit.
