Számított arra, hogy ön fogja kapni a Nemzet Színész díjat?

Még a szemem sarkából se néztem, hogy sorra kerülök e esetleg, teljesen váratlanul ért és letaglózott, mindemellett nagyon örülök neki. Tegnap egy bulvárlap újságírónőjétől értesültem a hírről, ez is azt bizonyítja, hogy mennyire nem foglalkoztatott a dolog.

Hála istennek eljutottam arra a szintre, hogy nem nézem, mit gondolnak rólam, magamban nézem a művészetet, nem a művészetben magamat. Azért azt sajnálom, hogy valakinek el kell mennie ahhoz, hogy a tizenkettő közé bekerüljön egy új színész.

Igazán akkor lettem színész, mikor megszűnt mindenféle irigység mások sikerei iránt és ez már több mint harminc éve így van.

Mitől tud megszűnni az irigység?

Amiatt, hogy a művészetet figyelem. Ha megkérdezik tőlem, hogy ki a színészi példaképem, azt szoktam válaszolni, hogy bármelyik kollegám az, aki olyat tesz, hogy az ember csak azt tudja mondani, ez igen!

Nem kell ehhez nagy színésznek lenni, van olyan, hogy jelentéktelennek mondott színész valami olyan csodát hoz létre, hogy az embernek leesik az álla.



Kállai Ferenc megüresedett helyére választották önt, hogyan emlékszik vissza rá?

Volt szerencsém a feleségével beszélni, aki azt mondta, hogy: „Feri is örül neki”. Egyike volt azoknak a színészeknek, aki ha valamilyen jól sikerült darabom volt, vagy éppen ő annak találta, nem volt rest felhívni.

Milyen emléke maradt Fehér György rendezte III. Richárd című tévéjáték kapcsán, ahol főszerepet játszott?

Utolsó olyan beszélgetésem volt rendezővel, ami elmélyült és baráti volt. A szó legszebb értelmébe kimerítette a színész és rendező közötti művészi összefüggést.

Egy alkalommal összekülönböztünk valamin, én dühödten bevágtam a műterem ajtaját, hazamentem és elkezdtem borozni. Tíz perc múlva csörgött a telefon, és egy hang beleszólt, hogy megyek hozzád egy üveg borral.

Megittunk két, három üveggel, kitettük a III. Richárd példányát az asztalra és oly annyira egyben voltunk, hogy közösen olvastuk és csak hümmögtünk. Egy árva szót nem mondtunk, hogy mit hogyan, mégis megértettük egymást.

Charley nénje, A denevér, Producerek, mind egy dologban közös, zenés darabok. Miért határozta meg pályafutását ennyire a zene?

Amikor a Színművészeti Főiskolára kerültem, csúnyán beszéltem magyarul. A beszédképzéshez hozzátartozott a hangfejlesztés is, így kezdtem el énekelni anélkül az ambíció nélkül, hogy énekes legyek.

Talán innen eredeztethető az, hogy több darabban énekeltem, bár sosem voltam zenés színész.



Októberben mutatják be a Pécsi Nemzeti Színházban a Getto című darabot, ami szintén kapcsolatban van a zenével. Meséljen egy pár szót az előadásról.

Rendkívül érzékeny ez a téma, nagyon résen kell lenni a színháznak, hogy ne olyan színben tüntesse föl a darab mondanivalóját, hogy valami probléma történjen. A Getto mint cím alapvetően sugall valamit. Minden médiumnak nagyon pontosan kell foglalkozni ezzel a kérdéssel, hiszen nagy hatással van a mai társadalomra.

Béres Attila, egy fiatal rendező, aki színpadra állítja a darabot. Egy olyan színésznek, aki már harminc, negyven évet töltött színpadon a legkiválóbb rendezőkkel és kollegákkal, hogyan fogadja az ifjonc tehetségeket?

Boldogan, és ezt nem csak én mondom, bármelyik kolléga ugyanezt mondaná, és hozzáteszem, sokkal őszintébb alkotói légkört tapasztalok itt vidéken, mint esetleg Budapesten.