Norvégia csapadékos éghajlata látszólag a faanyag korhadásának és rothadásának kedvez, ám az élet rácáfolt a feltételezésekre - olvasható a ScienceDaily (http://www.sciencedaily.com) tudományos hírportálon.

"Kidőlt fákból vettünk mintát, hogy megállapítsuk a nyári hőmérsékleti átlagot Norvégia nyugati részében, amikor a dendrokronológiai kormeghatározás alapján kiderült: ezek sokkal idősebbek, mint hittük" - magyarázta Terje Thun, a Norwegian University of Science and Technology (NTNU) docense. (A dendrokronológia a régészet egyik segédtudománya, amely a famaradványok kormeghatározását végzi; ehhez a fák évgyűrűinek vastagságát mérik le, amely minden fafajra, területre és évre jellemző.)

Mint a tudós kifejtette, meglepetéssel tapasztalták friss faanyag jelenlétét olyan fák maradványában, amelyek az 1200-as években kezdtek el nőni, és ötszáz-hétszáz évvel ezelőtt pusztultak el. "Valahogy elkerülte a faanyagot a rothadás e csapadékos vidéken" - jegyezte meg Thun, hozzátéve, hogy a fenyőgyanta ugyan véd a kórokozók "bomlasztó" hatásától, ám fél évezred akkor is óriási idő.

A gyantát egyébként már az ókori Egyiptomban is alkalmazták a mumifikáláskor; antibakteriális tulajdonságai évezredek óta ismertek.

"A fák saját magukat mumifikálták" - vélekedett a norvég kutató.

A fatönkök tanúsága szerint a mumifikálódott fenyők némelyike még a XIII. század elején bújt ki a földből, és több mint egy évszázadig élt, vagyis azelőtt pusztult el, hogy Európán 1350-ben végigsöpört a "fekete halál", azaz az első pestisjárvány.