Sok nevezetes siker, híres bukások

Az Itáliát bemutató filmen, amelyet az olasz televízió egy csúcsértekezlet alkalmával készített, a híres opera színpada látható: Riccardo Muti vezényel, a kar a zeneirodalom talán legismertebb kórusművét énekli: "Repülj gondolat, arany szárnyakon!" A rabok kórusa ez a Nabuccóból, Giuseppe Verdi első igazán nagy sikert aratott operájából, amely alig két évvel azután született, hogy csúfosan megbukott az Egy napig király című vígoperája, amelyet mély családi gyászának napjaiban írt.

Franz Werfel Verdi-regényében mind a bukás tragikumát, mind a siker genezisét
bemutatja: egy nagy társulat egyiket sem nélkülözheti. Ha nem lenne meg a bukás kockázata, a siker sem lenne ünnep. Hol ne tudnák ezt jobban, mint a Milánói Scalában, amely a világ legnagyobb operáinak egyikeként természetesen a diadalairól híres, ahol azonban a bukások is zenetörténelmi dimenziót öltenek.

Werfel érzékletesen írja le mindkettőt. Verdi az Egy napig király premierjének vége előtt a kulisszák felől a színpadhoz ér, ahol, mint Barát Annie fordításában olvasható, "a színházi katasztrófa egészen egyedülálló, szívet tépő levegője csapja meg.

Az ügyelő, kardalosok, világítók, színpadi munkások fejvesztetten, vadul suttognak, a karigazgató haját tépi." Aztán amikor végre megszűnik a zene, kitör "a legaljasabb vadállati lárma, a lincselő igazságszolgáltatás felforró zavargása, százféle ordítása, nevetés, felkiáltás, fütty", és Verdi "az iszonyattól fejvesztetten rohan az éjjelien csendes utcákon, odahaza pedig elhatározza, hogy soha többé nem ír hangjegyet."

Merelli, a Scala sokat tapasztalt igazgatója is tudja, hogy egy ilyen megrázkódtatás után időre van szükség, s két év is eltelik, amíg egyszer becsalja irodájába a komponistát, mert, milyen szerencséje az utókornak, Otto Nicolai, a német, aki Milánóban akart karriert csinálni, visszaadta Solera librettóját, a Nabuccodonosort.

Az "véletlenül" ott fekszik az asztalon, Merelli a fiatal, a bukás ellenére tehetségesnek tartott zeneszerző zsebébe tuszkolja: olvassa el! A kimerülten hazaérkező Verdi az ágyra dobja a szövegkönyvet, majd felemeli, önkéntelenül belepillant: "Repülj gondolat!" És ekkor amit feleségének és két gyermekének halála, operájának bukása nem tudott elérni, "elérte egy szárnyaló vers: felszabadította az öszezúzott ember könnyeit. S ezekben a könnyekben melódia hömpölygött."

A folytatás ismert, a Nabucco (a címet az énekelhetőség érdekében lerövidítették) szövegkönyve és a zenéje, mint azt Gál György Sándor, a nagy zenetörténész írta, "nem is a hallgatósághoz, hanem az olasz nemzethez szólt. A babiloni füzek alatt gyászoló zsidók a rabláncra fűzött olasz hazafiak bánatát jelképezték.

És mindazokét, akik az egységes, szabad Itáliáról álmodoztak". Giuseppe Verdi operájával történelmet csinált, a Nabucco elsöprő diadala az olasz nemzeti egységtörekvések győzelmét készítette elő. A Scala és Verdi jelképpé vált. A mai néző is érzi a Verdi operáiból áradó szabadságvágyat, de a kortárs számára égetően aktuális, napi politikát is hordoztak ezek a dallamok, olyannyira, hogy a komponista neve az egységes olasz királyság megteremtésének titkos jelszavává vált.

Az operaház 230 éves históriája persze csak kivételes időszakokban került a nemzeti élet középpontjába, megemlíthető itt, hogy a II. világháborúban lebombázott Scala akusztikailag is tökéletesen sikerült 1946-os újjáépítése és bővítése a talpra állás zenei-építészeti szimbóluma is volt egyben.

Egyébként a Scala maga is egy épület pusztulásának köszönheti megszületését:
1776-ban leégett a Regio Ducal Teatro nevű milánói színház, ekkor határozták el egy új épület felhúzását, amit Piermarini építészre bíztak. A színház a korábbi Santa Maria alla Scala templom helyére épült, amelynek mellékneve a milánói nagyherceg egyik rokonától, Beatrice della Scalától ered. A Teatro alla Scala mindmáig egyedülállóan sikeres épület, mind esztétikailag, mind akusztikailag.

Siker és bukás: az 1778-as megnyitón Antonio Salieri L,Europa riconosciuta című operáját és a komponista két balettjét adták elő. A maga idején Salieri Európa talán legismertebb zeneszerzője volt, Bécs kedvence is, míg Mozart, akit a több író által is feldolgozott, bár aligha hiteles legenda szerint ő mérgezett meg - nehezen viaskodott a sikerért. Ma viszont Salieri muzsikája zenetörténeti kuriózum, amelyet a szélesebb közönség alig ismer, Mozart pedig a mai napig a Scala egyik kedvelt szerzője, a Varázsfuvolában Rost Andrea is énekelte ott Pamina szerepét.

Siker: Rossinitól Luigi Nonóig, Donizettin, Bellinin, természetesen Verdin, majd Boitón, Puccinin, Giordanón át megannyi nagy olasz zeneszerző operáit vitték itt sikerre a világ legjobb karmesterei Toscaninitől Abbadóig és Mutiig, a legjobb énekesekkel, elég itt Caruso, Gigli, Pavarotti vagy a nagy Maria Callas nevét említeni. Az utóbbi volt különben a modern kor talán első igazi médiasztárja, akinek nevéhez a legendás alakítások mellett kudarcok, híres bukások és botrányok is fűződtek a Scalában, olyannyira, hogy szerződést is bontottak vele.

Nem ez volt az utolsó ilyen eset. Roberto Alagnával 2006-ben történt meg ugyanez, mert a közönség kifütyülte a Celeste Aida ária után, ő pedig dühében se szó, se beszéd kivonult a színpadról, magára hagyva az Amnerist éneklő Komlósi Ildikót. Szerencsére azonnal beugrott helyette a második szereposztásban szereplő Radames.

Aki helyett persze a publikum továbbra is a botrányhősért rajong. Az opera már csak ilyen. A Scala is, amelynek az Aida-előadása azóta is Alagnával látható a Mezzo zenei csatornán.