Tinik a barátságról

Kiskamaszok, kamaszok körében tíz éve végez kutatásokat Tóth Istvánné, a Kaposvári Egyetem adjunktusa, egykori és jelenlegi hallgatóival. Legutóbb mintegy ezer, 8-15 éves diákot kérdeztek meg arról, hogy vannak-e bizalmas, hosszú távú baráti kapcsolataik, tartoznak-e haveri körökhöz, barátkoznak-e puszta érdekből.

- Az anyagot gyűjtő főiskolai hallgatóim saját gyermekkorukra visszaemlékezve felidézték, hogy mindegyiküknek van ebből az időből legjobb barátnője, barátja, és szinte mindent tudtak egymásról - mondta Tóth Istvánné. - Minden apróságról beszámoltak a másiknak, megosztották örömüket, bánatukat, s titoktartást ígérve elolvasták egymás naplóját. Úgy gondolták, a mai gyerekek is gyerekek, hasonlóan működnek a kapcsolataik. Ez az az érzékeny korosztály, amikor életre-halálra lehet kedvelni vagy gyűlölni valakit, soha el nem felejtést vagy örök haragot ígérni.

A válaszok nagyjából hasonló gondolkodást sugallnak. A gyerekeknek több mint a fele szerint az a barát, aki mindent megtesz a másikért, akár még az elkövetett csínyt is magára vállalja, vagy legalább egy részét. A védelem, a támogatás, az órákon történő súgás is nyomott a latban, de a nagyobbak a barátság kategóriájába sorolták azt is, ha valamelyik társuk megosztja velük a pénzét, a csokiját, a ruháját, és otthon vagy az iskolában még arra is képes, hogy falazzon a kisebb csibészségek elkövetőinek. A haverkodás - mint mondták - arra jó, hogy "nagyokat röhögjünk, balhézzunk utcán, moziban, plázában". A vizsgálat során bebizonyosodott: a nagykamaszok körében a haverság jelentős feltűnési viszketegségi mutatókat jelez, és a csordaszellem is hatással van kialakulására.

- Ám a további kérdések kapcsán hamar árnyalódott a gyerekek barátokról alkotott képe. Megjelent valami más, nem is haverság, inkább valamilyen érdekből fakadó kapcsolat, a számítás, a kihasználás - jegyezte meg Tóth Istvánné.

A tanárnő szerint a szülők is belejátszanak a képbe. Tiltanak, befolyásolnak, javasolnak. Beszédesek a válaszok: "anya azt mondta, ne barátkozzam vele, mert rossz hatással van rám", "mert gazdagabbak nálunk, úgyis lenéznének", "mert szegények, rajtunk élősködnének", "mert elváltak a szülei"; "az anyja pasit keres, az apja csajozik", "mert állandóan az utcán lófrál", "mert nagyképűek, beképzeltek". Vagy: "jó lenne vele barátkozni, mert remek matekos, versenyt is nyert", "jó tanuló, s az apja orvos (ügyvéd, igazgató)", "mert gazdagok, nyaralójuk van".

A felmérésből kiderült: a kisebbek egyharmadának van igazi, szívbéli jó barátja, barátnője, míg a 12-15 évesek 35 százaléka azt nyilatkozta: volt, de hallani sem akar egy újabbról. Negyedüknek nem volt soha, de nem is hiányzik. A csalódás okairól a diákok elmondták: azért haragudtak meg, mert visszaéltek a bizalmukkal, kiszedték titkaikat és továbbadták azokat, kibeszélték, kigúnyolták, a bajban nem álltak melléjük.

- Elgondolkodtató a gyerekek magányossága - összegzett Tóth Istvánné. - A kiskamaszok 39, a nagykamaszok 59 százaléka nem osztja meg titkait, örömeit, sérelmeit, problémáit korosztályához közel állóval és nem is hallgat meg ilyeneket. A testvérek közötti barátság is elég heterogén képet mutat: a kisebbek közül többen vélték úgy, hogy a nagyobb testvér jó barátjuk, de a nagyobbak szerint ez egyoldalú: "nem lehet a barátom egy kis pisis". A fiú-lány barátságok nem jellemzőek, de nem is rendkívüliek. A 8-10 évesek körében például a nemi hovatartozás egyáltalán nem meghatározó.

A lányok között nagyságrenddel nagyobb azok aránya, akik a plázákban, üzletházakban töltik az időt. Nézelődnek, amit lehet kipróbálnak, hiszen lehet ételt, italt kóstolni, kozmetikumot tesztelni. Az is kiderült: a 14-15 éves lányok nem a saját korosztályukhoz vonzódnak a haveri körök tekintetében, hanem az 1-2 évvel idősebb fiúkhoz.

A vizsgálat arra is megpróbált választ kapni, vajon a szülő lehet-e barát. A lányok három százaléka szerint édesanyjuk jó barátnő, sok mindent (de nem mindent) el lehet neki mondani, tanácsot lehet kérni tőle bizonyos dolgokban. Tíz százalékuk szerint nem érdemes a titokba beavatni, mert visszaél vele, felemlegeti, elmondja az apának is. Ötven százalékuk szerint csak a kisgyerekes, iskolai dolgokat lehet csak megosztani vele; nem veszi észre, hogy a lánya felnőtt. A többiek szerint pedig öregek az anyák ahhoz, hogy a problémáikat megértsék, de sok minden nem is tartozik rájuk - ahogy ők fogalmaztak.

A fiúk szerint az apa lehet jó haver, de barát nem. A lányok egynegyede szerint az apa csecsemőként kezeli őket, fele szerint kislányként, a többiek úgy látják, nem tudnak mit kezdeni nagylányukkal. A legérdekesebb vélekedés az apák részéről: ne merjenek a srácokkal még szóba állni se, mert mind aljas és "ugyanazt akarja".

Tóth Istvánné állítja: az utóbbi évtizedben egyre több szó esik az emberi kapcsolatok beszűküléséről, az atomizáló családokról, az idegrendszeri problémákkal küszködő, depressziós gyerekekről, s egyik korábbi kutatásuk azzal a következtetéssel zárult, hogy a gyerekek egyharmada nem szeretetteljes környezetben nő fel. Ez a felmérés is mutatja: csupán a gyerekek egynegyedének van barátja, barátnője, pedig az a fajta elfogadás, hogy "olyannak szeretnek, amilyen vagyok", erősíti az önbizalmat. A nyitott szívű barátságok a későbbi kapcsolatokat alapozzák meg, készítik elő. És azon is érdekes elgondolkodni, hogy a gyerekek vajon kitől veszik át a negatív mintákat, hiszen arra a kérdésre, hogy a szüleiknek vannak-e barátai, a megkérdezett diákok 30 százaléka nem tudott válaszolni.