Nyomvadászok akcióban

A tévé nem hiába szemelte ki magának ezt a hivatást: a nézők számára nagyon izgalmas nézni egy-egy bűnügyi helyszín felderítését. Olyannyira megkedvelték a műfajt, hogy a sorozatnak több „testvére” is készült: az eredeti Helyszínelők mellett már itt vannak a New York-i helyszínelők, a Miami helyszínelők és a Tengerészeti helyszínelők is. Ezek az elhivatott zsaruk mindenféle pipettákat, pálcikákat és hasonló érdekességeket rejtő táskáikkal kivonulnak egy gyilkosság helyszínére, és begyűjtenek minden porszemet. Persze, ez csak tévé; a valóságban nem működik minden ugyanúgy. Az „igazi” helyszínelők munkája azonban ugyanolyan izgalmas, mint filmbeli kollégáiké. Arról, hogy pontosan milyen feladataik vannak, meddig terjed ki a hatáskörük, és szakmabeliként tudják-e élvezni a Helyszínelőket, Gárdonyi Gergely rendőr századost, a BRFK bűnügyi technikai osztályának vezetőjét kérdeztem.

Milyen esetekhez hívják a helyszínelőket? Szakosodnak külön közlekedési balesetekre, személy elleni bűncselekményekre, vagy nincs így szétosztva a munka? 

A közlekedési bűncselekmények kivételével minden más esetben mi, a BRFK Bűnügyi Technikai Osztálya (BTO) folytatjuk le a szemlét. Most volt egy változás a BRFK-n belül; korábban kétszintű volt a helyszínelés. A rendőrség három szintre épül: helyi, területi és országos szint létezik. Itt is úgy volt, hogy helyi szinten a kerületi kapitányságok végezték az illetékes területükön belül történt bűnügyek helyszíni szemléjét. Most ez a megváltozott, gyakorlatilag megszűnt a helyi szinten történő helyszínelés, és beolvadt a megyei szintbe. 2008. január 1-jéig a megyei szint, azaz mi végeztük a kiemelt szemléket; tehát fegyveres rablás, emberölés, rendkívüli halálesetek ügyében mi jártunk el. Ez a két szint összeolvadt, és létrejött egy nagy osztály, amely kilenc alosztályból áll, a szemlebizottságok pedig régiósítva lettek. Hat régió jött létre: kettő Budán, négy Pesten. Az egyes régió például az első, a második és a harmadik kerületet foglalja magába, a központ a harmadik kerületi rendőrkapitányságon van. Amely bűncselekmény az egyes régió illetékességi területén belül történik, annak a helyszíni szemléjét ők folytatják le.

Hogy zajlik egy helyszínelés? Valaki kihívja a rendőrséget, és a központban eldöntik, szükség van-e helyszíni szemlére?

Mint az élet más területein, itt is van az ideális eset és a gyakorlat. Ideális esetben az állampolgár bejelenti, hogy mondjuk feltörték az autóját vagy betörtek hozzá. Kimegy egy járőr, és ellenőrzi, hogy valóban megtörtént-e a bűncselekmény, meghallgatja a sértettet, adatokat gyűjt, becsenget a szomszédokhoz, és megkérdezi, ki mit látott a kérdéses időpontban, közben pedig értesíti a szemlebizottságot. A bizottság – a bizottságvezető és a bűnügyi technikus – a helyszínre érkezik, és lefolytatja a szemlét. Előfordul azonban az is, hogy a járőr nem tud a helyszínre menni, így egyből a helyszínelő megy.

Hol ér véget a munkájuk? Begyűjtik a nyomokat, majd átadják a nyomozóknak?

Pontosan így megy; nem pedig úgy, mint a sorozatokban, ahol a helyszínelők nyomoznak is, de hát az a tévé, attól lesz érdekes a dolog. A valóságban a nyomozás másik osztályhoz tartozik. A bűnügyi technikus elvégzi a helyszíni szemlét; összegyűjti a különböző nyomokat, anyagmaradványokat, rögzíti az elváltozásokat, ujjlenyomatokat keres, DNS-t vesz, fényképfelvételeket készít. Ezután a szemlebizottság vezetője megírja a szemlejegyzőkönyvet; és a nyomokat, valamint a jegyzőkönyvet eljuttatják a nyomozókhoz; ők innen átveszik az ügyet.

Milyen képzésben kell részt vennie annak, aki ezt a szakmát választja? Egyáltalán meg lehet ezt tanulni? Hiszen például a jó megfigyelőképesség nem mindenkire jellemző.

Aki helyszínelő szeretne lenni, annak először a rendőri végzettséget kell megszereznie, például egy rendészeti szakközépiskolában – ez egy kétéves iskola, szakközépiskolai vagy gimnáziumi érettségivel lehet jelentkezni – vagy a Rendőrtiszti Főiskolán. Ezután egy bűnügyi technikusi szaktanfolyamon kell részt vennie, amely vizsgával zárul. Aki azon nem felel meg, nem végezheti ezt a tevékenységet. Valamint, a tanfolyam közben is kiderülhet valakiről, hogy nem alkalmas erre a pályára; természetesen ez esetben sem végezheti tovább a képzést. A rendészeti szakközépiskolába és a Rendőrtiszti Főiskolába való bekerüléshez fizikai és pszichológiai teszten kell átesni, valamint a tanfolyami felvételinél is van egy beszélgetés, amelyből meg lehet állapítani az alkalmasságot; illetve valamennyire az ember maga is érzi, hogy neki való-e ez a szakma. Tehát, aki megfelel a vizsgán, annak be kell válnia helyszínelőként. Ez egy komoly vizsga: egynapos elméleti és kétnapos gyakorlati részből áll. Utóbbin egy helyszín be van rendezve a vizsgázóknak, amelyet fel kell dolgozniuk, majd pedig egy bizottság előtt beszámolniuk arról, mit miért rögzítettek a helyszínen, valamint mit miért hoztak, illetve nem hoztak el.

Egy helyszínre érve sokszor fogadja önöket borzalmas látvány (például egy szétroncsolódott holttesté), vagy csak a média túlozza el a hasonló bűncselekmények gyakoriságát?

Akik személy elleni bűncselekményekkel foglalkoznak, természetesen gyakran látnak holttesteket. Persze, azok milyensége az esetek típusától függően más és más. Egy közlekedési baleset helyszíni szemléjén rendszeresen lehet látni roncsolt holttesteket, ezek frissebbek. A mi munkánk más jellegű: mi frissebb és régebbi testekkel is dolgozunk. A média valóban hajlamos kiemelni a durvább eseteket; de a valóságban is sok van belőlük. Hiszen nekünk minden olyan alkalommal ki kell mennünk szemlézni, amikor egy halálesettel kapcsolatban kétség merül fel a természetes okot illetően – ez pedig gyakran előfordul. Legyen szó öngyilkosságról, balesetről. Budapesten történik pár ilyen eset naponta, így az a szűk kör, aki ezzel foglalkozik, látott már sok mindent. Természetesen az ember mindig találkozik újabb és újabb halálnemekkel, de néhány év alatt azért a tipikus esetekben mindenkinek része van. Vannak szörnyű és kevésbé szörnyű látványok – természetesen ezt mint szakember mondom, hiszen egy átlagember számára egy holttest megpillantása már alapból borzalmas élmény.

Nyomok után kutatva a helyszínen honnan tudják megítélni, mit kell és mit nem kell rögzíteniük? Hiszen a begyűjtött tárgyak, anyagok egy részéről biztosan kiderül később, hogy valójában nincs közük a bűncselekményhez. El lehet kerülni a „felesleges” munkát, vagy ez a szakma egyszerűen ezzel jár?

Sok nyomozati cselekmény van egy nyomozás során: a tanúk és a gyanúsított kihallgatása, a bizonyítási kísérlet és a többi. A helyszíni szemle ennek csak egy része, de nagyon fontos része. Ezért van az, hogy ez az egyetlen nyomozati cselekmény, amelyet a világon mindenhol a rendőrség egy külön szerve végez. Az összes többit végezheti a nyomozó, ezt nem; hiszen olyan speciális szakértelmet kíván, amelyhez külön iskola, képességek és tapasztalat kell. Természetesen az elején nem lehet megítélni, hogy melyik nyomnak lesz jelentősége. Azért persze meg kell próbálni az elkövető fejével gondolkozni – ezt tanítják is, gondolati rekonstrukció néven. De ehhez nem szabad mereven ragaszkodni.

Minden olyan elváltozást és nyomot rögzíteni kell, amely később fontos lehet – előfordul, hogy aztán mégsem lesz, de a lényeg, hogy lehetne. A nyomozás első óráiban képtelenség megmondani, hogy egy-két évvel később, a bírósági tárgyaláson lesz-e jelentősége annak a bizonyos tárgynak. Így „felesleges” munkáról nem beszélhetünk. Ésszerűtlenségeket persze nem szabad elkövetni: például, a bűncselekmény helyszínétől ötszáz méterre található cigarettacsikket nem kell begyűjteni, mert szinte biztos, hogy semmi köze az esethez. De amit konkrétan a helyszínen találunk, mind be kell hozni. Sokkal nagyobb probléma, ha egy fontos ujjlenyomatot nem hozunk el, mintha elhozunk kilencet, amelyeknek nincs jelentősége.
@@

Van egy meghatározott séma, amelyet követniük kell a helyszíni szemle során, vagy minden eset más?

Ez a bűncselekmény és a helyszín fajtájától függ. Teljesen más szituáció, ha például egy motoros egy autó mellé érve fejbe lövi a sofőrt, ha egy férfi teszi ezt élettársával a lakásán, illetve ha egy erőszakos behatoló követi el ugyanezt – így sémát felállítani nem nagyon lehet. Ezért is kellenek ehhez a szakmához különleges képességek, hogy a bűnügyi technikus egy helyszínt látva maga elé tudja képzelni a bűncselekményt, és rekonstruálhassa fejben, mi hogyan történhetett; mik azok a dolgok, amelyek később a bizonyításban fontosak lehetnek. Végiggondolja, hogyan mozoghatott az elkövető, és milyen nyomokat hagyhatott hátra.

Vannak azért olyan tipikus tárgyak vagy elhelyezkedések, amelyekből már egyből sejteni lehet, mi történhetett?

Persze; amit már több helyszínen tapasztaltunk, és megint előjön, arról már valószínűsíthető, hogy ugyanazt jelenti. Gyakori eset például a szénmonoxid-mérgezés. Olyankor a holttestek tipikus elhelyezkedéssel, irányultsággal rendelkeznek, a bőrük pedig jellegzetes színnel bír. Ha egy rutinos helyszínelő egy ilyen holttestre ránéz, meg tudja mondani, hogy nagy valószínűséggel szénmonoxid-mérgezés történt. Az is egyből feltűnik, ha a testen nincs külsérelmi nyom, és az ajtók-ablakok belülről be vannak zárva; ezeknek az idegenkezűség tisztázása miatt van jelentőségük.

Mennyire nehéz megszokni azt, hogy a helyszínen nagyon óvatosan kell mozogniuk, nehogy tönkretegyék a nyomokat? Vagy egy rutinos rendőrnek ez már egyáltalán nem okoz problémát?

A nyomokat fontos megőrizni úgy, ahogy vannak: ezért kell módszeresen feldolgozni a helyszínt; nem szabad ész nélkül berohanni sehova, és egyből a halottal foglalkozni. Mindig kívülről befelé haladunk. Az alkalmazott módszerek országonként különböznek, de van, ami egyezik: először mindig magunkra öltjük a védőruházatot, hogy a helyszínen lévő nyomok tönkre ne menjenek, mi magunk pedig ne hagyjunk ott újakat. Ezért kell felvenni például a lábtyűt is, hogy a tetthelyen található lábnyomok ne sérüljenek. Ugyanerre szolgál a kesztyű és a – főleg a komolyabb bűncselekmények felderítésekor alkalmazott – sapka is.

Mennyire fejlett az a technika, amely a magyar bűnügyi technikusok rendelkezésére áll? Külföldön sokkal jobb a helyzet?

Szerencsére nem állunk rosszul. A nyomrögzítő anyagok nagy részét mi is külföldről szerezzük be, mert az országban nem gyártanak ilyesmit – így nem vagyunk lemaradva a többiekhez képest. Persze, vannak olyan egyszerűbb eszközök, például a DNS-pálca, amelyeket itthon is, töredékárért le lehet gyártani, ezért ezeket értelmetlen lenne külföldről behozatni. De mivel az anyagok többségét itthon nem gyártják, nem vagyunk rákényszerítve arra, hogy mindig ugyanazzal az anyaggal dolgozzunk, hanem – főleg a kiemelt helyszíneken – válogathatunk közülük. Míg az Egyesült Államokban, Németországban vagy Hollandiában, ahol nagy nyomrögzítőanyag-gyárak találhatók, a technikusok kénytelenek minden esetben a saját gyártású eszközzel dolgozni; holott nem biztos, hogy az a bizonyos fólia, amellyel leveszik az ujjnyomot, azon a felületen, azzal a porral a legmegfelelőbb lesz. Nekünk viszont van amerikai és német fóliánk is, és egy igazi bűnügyi technikus meg tudja ítélni, hogy egy adott helyzetben melyiket célszerűbb használni. Így ebből a szempontból még akár jobb helyzetben is vagyunk, mint a külföldi kollégák. Az eszközök területén persze van, aki jobban áll, mint mi, de ez a különbség sem látványos. Úgy látom, hogy mind az amerikaiak, mind a németek jobban szeretik a hagyományos eszközöket. Vannak új műszereik, használják, próbálgatják őket, de továbbra is szívesen dolgoznak azokkal a régi eszközökkel, amelyekkel mi. A szakértői vonalon azonban valóban jobb a felszereltségük, mint a miénk; ez kétségtelen.

Gyorsan fejlődik ez a technika, gyakran fejlesztenek ki új eszközöket?

Amiben sokat lehetne előrelépni, az a különböző nyomelőhívó módszerek területe. Most is sok olyan eljárás van, amellyel például elő tudjuk hívni a feltakarított vért. Ezek az anyagok a vérben lévő különböző összetevőkre reagálnak. Van, amelyik hevesebben reagál, a másiknak mellékhatása van, azaz más anyagra is reagál, nem csak a vérre. Ezen a területen még lenne mit tökéletesíteni; vegyészeti kutatások folyamatosan zajlanak ennek érdekében. De például a Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézetnek (BSZKI) terjesen jól felszerelt, európai szintű DNS-laborja van; ezen a téren tehát nem vagyunk elmaradva. A vegyszeres nyomkutatás területén pedig nem csak nálunk, hanem az egész világon van még mit fejleszteni. A lényeg az, hogy a tudomány eredményeit fel tudjuk használni a krimináltechnikában.

Említette, hogy a helyszínelők munkáját bemutató amerikai sorozatok abban térnek el a valóságtól, hogy ott a bűnügyi technikusok nemcsak szemléznek, hanem nyomoznak is. Ezen kívül van még valami ezekben a filmekben, ami nem tükrözi a realitást?

Nem nagyon nézem ezeket; de amikor elcsíptem egy-egy részt, egyből a fent említett momentum tűnt fel. A valóságban a helyszínelők nem nyomoznak. A nyomozók még esetleg helyszínelnek, de ez visszafelé nem működik. Sem Magyarországon, sem máshol a világban. Természetesen, van még pár apró részlet; amikor például nem a megfelelő színű fóliával vesznek fel egy bizonyos fajta port, és az nem is látszik rajta. De ezek tényleg apróságok, és nem is szabad szakértő szemmel nézni a sorozatot, hiszen ez a gyakorlat, az pedig csak egy film. A gyártók célja az, hogy el tudják adni, így látványossá kell tenniük. Olyan lehet ez, mint mondjuk az orvosoknak a Vészhelyzet: abban is van realitás, és van, ami az életben egyáltalán nem úgy működik.

Miért éri meg ilyen sorozatokat gyártani, miért érdekli ez a szakma ennyire az embereket? És önt személy szerint? Miért választotta ezt a hivatást?

A kívülállókat valószínűleg ugyanazért érdekli, mint a szakma képviselőit: valóban rendkívül izgalmas hivatás. Én azért lettem helyszínelő, mert számomra nagyon érdekes folyamat annak eldöntése, hogy valaki miért halt meg. Belépek egy helyszínre, felmérem a terepet; tudom, hogy minden eszköz a segítségemre van: ha kell, kijön az elektromos szakértő, az orvos, a munkaügyi felügyelő, a nyomozó; nekem pedig az a feladatom, hogy kitaláljam, mi történhetett azzal az illetővel, aki a földön fekszik. Nagyon izgalmas dolog. Persze, ez nem azt jelenti, hogy betegesen vonzódnék a halottakhoz. Az embereket pedig szerintem minden érdekli, ami rejtélyes. Az évente megrendezésre kerülő rendőrnapra is sokan eljönnek, és ámuldoznak azon, hogy ha ráteszik a kezüket egy üres lapra, azon elsőre nem látszik semmi, mi viszont elő tudjuk hívni az ujjnyomaikat.

A magánéletében is tudja hasznosítani szakmai tapasztalatait? Könnyebben felfedezi az ok-okozati összefüggéseket, jobban észrevesz dolgokat, mint mások?

Szinte mindig dolgozom; azt a kis időt, ami a magánéletemre marad, nem befolyásolja a hivatásom, így ez nem jellemző.

Egy helyszínelő olvas bűnügyi történeteket, vagy felesleges, mert úgyis tudja már az első oldal után, hogy ki a gyilkos?

Az azért más műfaj; egy jó író gondoskodik róla, hogy az olvasó ne találhassa ki hamar, mi fog történni – akármi is a foglalkozása. Persze, ha mondjuk Poirot-t olvasunk, ott biztos az a gyilkos, akire a legkevésbé sem gondolnánk. Egyébként azonban nem vettem észre magamon, hogy a szakmán kívül használnám a hivatásomból eredő képességeimet. De jobb is; így legalább ugyanúgy tudom élvezni a krimiket, mint bárki más.