A tevékenységeid felsorolása alapján állítható, hogy összművészeti jelenség vagy. Lehet még polihisztor valaki a 21. században?

Valamennyire biztos. Én nem kimondottan valamilyen polihisztorság céljából csinálom azt, amit. Egyfajta egészségmegőrző, mentálhigiénés aktivitásként folytatom a művészetemet, amelyben örömömet lelem, talán mások is. Ez így van számomra jól, hozzászoktam, tud lélegezni a dolog és én is.

Mikor és hogyan kezdődött az önkifejezésed?

Tizenvalahány éves koromban alapítottunk egy pincegalériát Újvidéken, és ott jártunk össze a generációs társakkal zenélni, festeni, írogatni, és valahogy ez a sokrétűség megmaradt és szervi dologgá vált.

A személyeden kívül mi az összetartó erő ebben a sokféle tevékenységben? Van átfedés az írásaid, festményeid, zenéid között?

Közvetett egészen biztosan van, a hangvétel, a humor, a cinizmus, egyfajta erős szókimondás, úgyhogy ugyanaz a karakter föllelhető mind a háromban, és így együtt idővel változnak is, található bennük mindig valami új, talán megdöbbentő is.

Gondolom, gyerekkorodban jó adag lázadás is lehetett e mögött.

Lehet, hogy volt benne lázadás is, ami a mai napig megmaradt. Úgy gondolom, hogy a lázadás szintén valamiféle egészségmegőrző magatartás. Hogy az ember rácsodálkozik arra a világra, ami körülötte van, és esetleg megpróbál rajta valamit változtatni, akár egy verssel, egy viccel, egy üvöltéssel, ezt mindenkinek kötelessége lenne tenni, én legalábbis annak érzem.

Újvidéken születtél, majd Belgrádban folytattál művészeti tanulmányokat.

Zeneakadémiára jártam, először pozanozni tanultam, de onnan kirúgtak, mert kiderült, hogy kísérleti és dzsesszzenét játszok...

...akkor az ott tilos volt?

Egy katonatiszt igazgatta a fúvós tanszakot, és ő nem volt igazán rugalmas, ráadásul egy horvát ember volt. Nem is az érdekes, hogy mit tanultam, bár a balkáni zenével és számos új zenei hatással ott találkoztam, hanem az a kapcsolat fontos, amit a várossal kialakítottam. Nagyon szeretem Belgrádot, rendszeresen visszatérek, legutóbb decemberben léptünk ott fel. Persze, Újvidéket is szeretem, de annak borzasztóan megváltoztatták a karakterét, brutálisan átépítették és részben megsemmisítették a szellemiségét; Belgrád kicsit szerencsésebb ebből a szempontból.

Napjainkban tanácsos odautazni magyar előadóművészeknek?

Azt hiszem, pillanatnyilag nincs közvetlen veszély. Szerbia most olyan ország, mint egy vidám, dadaista színdarab, nem tudni, mi lesz 5 percen belül.

Leszámítva egykori katonatiszt tanárodat, Jugoszlávia mekkora teret biztosított az underground művészeknek?

Nagyon nagyot. Ott a hetvenes, de főleg a nyolcvanas években iszonyú erővel jelent meg az underground mozgalom, a progresszív zenei jelenségek, gondolatok, mi abba beleszülettünk, belenőttünk, azzal együtt élve alakítottunk ki egy saját, későbbi kifejezési formát, ami azért más, de mégis csak abban gyökerezik. Mindebben szerepet játszott a kisebbségi létből fakadó identitáskeresés is, aminek egyetlen lehetséges útja a lázadás, amit a mai napig próbálok gyakorolni.

Miért költöztél '91-ben Magyarországra?

Azért, mert fejbe akartak lőni. Vagy hátba. És azt nem szeretem. 1991. október 1-éről 2-ára virradó éjjel akartak elvinni egy olyan hadgyakorlatra, amely tulajdonképpen egy vukovári csata lett volna, ahol abban a csapatban, amit szerveztek és szállítottak buszon a csatatérre, olyan embereket gyűjtöttek össze, akiket nem igazán szeretett az akkori rezsim, és aztán „tévedésből” szétlőtték azt a buszt, amin én is rajta lettem volna; nem maradt túlélő. Helyette átjöttem a határon. Később – a háború alatt is – többször visszatértem, szerb útlevéllel mentem Horvátországba és Szlovéniába is, valahogy úgy éreztem, jogom van hozzá.

Milyen terepre érkeztél a rendszerváltás utáni Magyarországra?

Már a nyolcvanas években gyakran ellátogattunk Budapestre és Szentendrére is, és kellemes baráti kapcsolatok jöttek létre a volt bizottságos zenészekkel, fe.Lugossy Lacával, ef Zámbó Öcsivel, Wahorn Andrással és másokkal, tehát számunkra nagy felfedezés volt az, hogy rokon szellemiségű emberekkel tudtunk beszélgetni, egy hullámhosszon lenni. Gyakran fellépegettünk az akkor meghatározó helyeken, a Fekete Lyukban, a Tilos az Á-ban.

És ahogy olvastam, Oroszországtól az Egyesült Államokig számos koncertet adtatok.

A külföldi szereplés később kezdődött, és tényleg rengeteg helyen megfordultunk, sok hasznos tapasztalatot szereztünk, például megtanultuk, hogy mekkora kihívás hat ember előtt játszani, és mekkora kétezer előtt.

Halász Péter egykori színházában, a józsefvárosiban ötödmagammal hallgattam végig egy Tudósok koncertet, ahol éppoly becsületesen játszottatok, mint egy telt házas Sziget-bulin. Ezt rokonszenvesnek találtam.

Ez egyfajta érésnek az eredménye, hogy az ember lenyomja azt, amit kell, és belead mindent, függetlenül attól, hogy mekkora közönség előtt játszik. Néha sokkal lelkesebb öt ember, mint akárhány másik. A megboldogult Halász Péter előadásain is gyakran 10-15 ember volt jelen, mégis kiváló produkciókat tartottak.

Végül szembesítenélek két rólad írt véleménnyel. Szombathy Bálint írta rólad az ÉS-ben, 2001-ben: ”a század első felének filozófiai megközelítéseit meghaladó ízig-vérig mai nihilista pozícióból igyekszik hozzányúlni ahhoz a kényes témához, amit úgy hívunk: a Semmi”. Valóban nihilista vagy?

Részben nihilista, részben romantikus lehetek. Hogyha már ennyi mindennel foglalkozom, az nem lehet nihilizmus.

Para-Kovács pedig így írt rólad: „dr Máriásban az a nagyszerű, hogy soha sincs szabadságon, tehát ha lejön a színpadról, pontosan olyan, mint amikor felmegy, nem játszik szerepet, élete és hétköznapjai, beszélgetései, járása, minden megnyilvánulása művészet, nem kell csinálnia semmit, csak lenni, és máris kész az alkotás”. Tényleg ilyen egyszerűen megy ez?

Imre azt próbálta kedvesen leírni, hogy egy antropológiai ready-made vagyok, egy késztermék. Nem így van, nem ilyen egyszerű, de szép, hogy Para-Kovács ezt írta rólam. Úgyhogy nem tehetünk mást, küzdünk tovább. Ebben a harcban csak a láncainkat veszíthetjük, ahogy azt már Marx is mondta oly régen és pontosan.

Viccen kívül: kerülsz néha alkotói válságba?

Hogyne. Már maga az alkotás is egy válság, de a legnagyobb válság akkor van, amikor egy-egy művet kell lezárni, például egy regénykéziratot befejezni, vagy egy újnak nekilátni. Maga az alkotás annyira izgalmas kalandozás, hogy remélem, marad annyi erőm, hogy ebben még adjak és kapjak. Nekem ennyi elég.

Dr. Máriásról és a Tudósokról bővebben itt: http://www.drmarias.hu