Az RTL Klub egyik sminkszobájába ültünk le beszélgetni, mivel egyre rohamosabban közeledett a fél hetes Híradó, és már késében volt. A csinos híradós beszélt családról, egészségről, betegségről, na és a munkáról.

A korodról nem kérdezlek, a televízióban úgyis mindenki kortalan. De mesélj arról, hogy teltek a gyermekéveid.

Egy tízezres kisvárosban születtem, Szigetváron. Teljesen szokványos gyerekkorom volt, a 70-es évek átlagos életét éltük. Van egy nővérem, az anyukám óvónőként, az apukám teherautósofőrként dolgozott. Szigetváron jártam általános iskolába, zeneiskolába és gimnáziumba. Igazi, kedves kisváros, ahogy a sorozat is mutatta (a Kisváros c. sorozat nagy részét ebben a városban forgatták). Amolyan „mindenki ismer mindenkit” hely.

A zeneiskola számomra meglepő. Csak nem zenei pályára készültél? Miért nem folytatódott?

17 évesen volt egy olyan gondolatom, hogy zongoratanár leszek, de a tanárnőm őszintén és reálisan megmondta, kemények a feltételek, nem nekem való. Abban az időben nagyon kevés embert vettek fel. Bár úgy gondolta, hogy tehetséges vagyok, azt is hozzátette, hogy nagy áldozatokat és erőfeszítéseket kell tennem, ha azt akarom, hogy sikerüljön. Kudarc esetén pedig úgy érezném, elszállt a sok befektetett energia. Egyszerűen felvázolta azt az utat, amit bejárhatok. Javasolta ő is a pedagógusi pályát, szerinte nekem való, de a zongoratanáriról lebeszélt. Végül örültem ennek, mert sokkal jobb, hogy egy őszinte véleményt hallasz, mintha rád hagynak mindent, és sok kudarcon keresztül sem jutsz el oda, ahova szerettél volna.



Így jött a Kaposvári Tanítóképző Főiskolára, amit elvégeztél. Dolgoztál pedagógusként?

Részben igen. Diploma nélkül, úgynevezett képesítés nélküli tanítói állásom volt. Napköziztem Almamelléken. Mikor a diplomát megszereztem, már megvolt a munkahelyem. Akkor nyílt lehetőségem kipróbálni magam a Kaposvári Városi Televíziónál, és így letettem arról, hogy elmenjek tanítani. Úgy gondoltam, talán később nem lesz lehetőségem kipróbálni a televíziózást, ezért belevágtam. Végül a tévés próbálkozás annyira megtetszett, hogy nem tértem vissza az eredeti pályámra.

A városi tévétől egyenes út vezetett az RTL Klub-hoz? Hogy kerültél az akkor induló kereskedelmi adóhoz?

Az indulás után fél évvel kerestek meg, de pontosan én sem tudom, hogy kinek jutottam az eszébe. Dolgoztam már a pécsi televízióban, tudósításokat küldtem az Magyar Televízió akkori Híradójához, az Objektívhez és más háttérműsorokba is. Több szerkesztő ismerte a riportjaimat, de engem személy szerint nem, és valószínűleg a képernyős munkámat sem, mert akkoriban keveset szerepeltem. Egyik nap kaptam egy telefont, hogy küldjek magamról felvételt riportokról és a műsorvezetésről is. Nem mondták meg, hogy miért, csak annyit, hogy az RTL Klubnál kérték. Elküldtem, és pár nap múlva felhívott a hírigazgató, hogy jöjjek Pestre. Már akkor olyan hangnemben beszélgettünk, mintha állást ajánlana. Egy alkalommal volt próbafelvétel, és rögtön utána szerződést is ajánlottak.

Egyértelmű volt az elejétől fogva, hogy kizárólag hírműsorokkal szeretnél foglalkozni?

Kaposváron még nem. Ott ifjúsági műsort, sportműsor és sok minden mást is készíthettem. Egy városi tévénél az a jó, hogy nincsenek valódi szerkesztőségek. Kicsi a szervezet, dolgoznak körülbelül 10-15-en, esetenként van csak szakosodás, bármibe bele lehet kóstolni, és meg lehet tanulni az alapokat. Mikor Pécsre, a Magyar Televízió körzeti stúdiójába kerültem, akkor már szinte csak híradóban dolgoztam. Bár készítettem riportokat a Sorstársak és a Hétközben című magazinműsoroknak, de 80 százalékban híradóztam. Akkor már egyértelmű volt, hogy ez az a terület, ami engem érdekel.

Ha lenne más műsorra lehetőséged, akkor is maradnál ennél?

Igen.

Beszéljünk kicsit a cukorbetegségedről, ami ma már senki előtt nem titok. Mikor derült ki a betegséged?

1995-ben. Három hétig járkáltam egyik orvostól a másikig, mire a háziorvosom közölte, hogy ez „friss diabetes”, és hozzá kellett volna először mennem. Meglepett a dolog. Az ember 25 évesen nem azon gondolkozik, hogy egyik napról a másikra meg kell változtatni az életmódját, a mindennapjait, de talán még az önmagáról való gondolkodást is.

Hogyan élted ezt meg akkoriban?

Az első hetek nagyon nehezen teltek. Nem igazán értettem meg, hogy ez végleges állapot, amin nem tud senki változtatni. Legfeljebb azt tudom befolyásolni, hogy jó irányba halad-e majd az egészségi állapotom vagy sem. Visszafordítani a betegséget nem tudom, ezt volt a legnehezebb elfogadni.

Ha jól tudom, a cukorbetegségnek is több változata van. A tied milyen fajta?

Egyes típusú diabetessel élek együtt. A tudomány mai állása szerint, ez gyógyíthatatlan, krónikus betegség. Nagyon jól kezelhető, az orvosok azt szokták mondani, hogy 100 évig is el lehet vele élni. Nagyon nagy fegyelmet kíván, vannak veszélyei, szövődményei, egy életre szóló küzdelem, hogy ezeket el tudja kerülni az ember. Sokkal több komolyságot, odafigyelést igényel magammal szemben. Szinte kötelező a rendszeres mozgás, napi ötszöri étkezés megfelelő időpontokban, napi 7-8 óra alvás. Mindez nem jellemző egy fiatal nő életében, mint amilyen én voltam akkor.

Az Egy csepp figyelem Alapítvány létrehozásában mi vezérelt?

Elsősorban a cukorbetegség korai felismerése és megelőzése a cél. Azt látom a környezetemben, hogy keveset tudnak erről az emberek. Sokan úgy élnek, hogy bár cukorbetegek, nem tudnak róla. Nem is jut eszükbe, hogy érintettek lehetnek, ahogy én sem gondoltam a tünetek megjelenésekor. Igaz, a kettes típusnál kevésbé határozottak a tünetek, ezért kell évente ellenőriztetni a vércukorszintet, például egy narancssárga felkiáltójeles patikában. A megelőzés is a feladatunk, de még nehezebb munka, hogy felhívjuk rá a figyelmet. A cukorbetegség kettes típusa elkerülhető. Persze vannak más tényezők is, a családon belüli halmozódás már utalhat erre. Ilyen esetekben érdemes fokozottan odafigyelni.

Volt olyan, amit a betegséged során mégis pozitívumként éltél meg?

Igen, és ez az egészséges életmód. Előtte nem figyeltem oda, hogy mit mikor és mennyit eszem, vagy arra sem, hogy rendszeresen mozogjak. Ma már igyekszem hetente kétszer-háromszor tudatosan sportolni, de az is fontos, hogy tudjak napi 7-8 órát pihenni. Ezekre nem figyelünk mindaddig, amíg valami figyelmeztető jelet nem kap a szervezetünk. Az én esetemben nem lehetett volna kivédeni ezt a betegséget. Az egyes típusnak a pontos okát nem tudják.

A munka mellett jut időd a pihenésre is?

Igen, be tudom osztani az időm, én is annyit dolgozom, mint bárki más. Hétfőtől péntekig, ezenkívül hetente kétszer vagy háromszor vagyok késő este is, és a hétvégéim általában szabadok. Ebbe az életformába is bele lehet illeszteni a programokat, csak kicsit fordítva. Nem a délután áll rendelkezésemre a bevásárlásra, takarításra, hanem a délelőtt. Ez nem okoz problémát.

Magánéletedről annyit tudni, hogy férjnél vagy, de gyerekről sosem esik szó.

Igen, 10 éve vagyok férjnél, de a családom egyáltalán nem szeretne szerepelni, ők a háttérben maradnak. A gyerekkérdésről eddig sem beszéltem az újságíróknak, és ezután sem szeretnék.

Rendben. A családod nem szeretne előtérbe kerülni, ez is érthető. Neked mennyire volt könnyű megszokni a népszerűséget?

Nem volt ez olyan villámcsapásszerű esemény. Mikor elindultak a kereskedelmi tévék, velük együtt születtek meg a bulvármagazinok is. A mostanihoz képest akkor fokozatosan váltak ismertté a tévés szereplők, nem egyik napról a másikra. Ha megállítottak, vagy megszólítottak az utcán, sosem volt zavaró. Ezt azzal is magyarázhatjuk, hogy a Híradó annyira neutrális műfaj, hogy nem vált ki olyan szélsőséges érzelmeket, mint a gyűlölet vagy az imádat. Soha nem értek kellemetlenségek azért, mert felismertek valahol.

Volt olyan eseted a híradózás terén, amikor egy-egy hír téged is jobban megviselt a kelleténél?

Ha valami megrázó, az mindenkinek az, ebben nincs könnyebb vagy nehezebb helyzet. Talán annyiban más a helyzetünk, hogy mi már többször találkozunk egy tudósítással, amíg az képernyőre kerül. Többször látjuk a képsorokat, a riportokat, a megszólalókat. Nem ér sokkoló hírként minket, ami fél hétkor a nézők elé kerül. Van időnk feldolgozni. Szerintem nem is lenne egészséges, ha egy híradós szélsőséges érzelmeket produkálna. A híradó, mint műfaj nem olyan, hogy ott sírni vagy nevetgélni lehessen. Itt nincs helye a kommentároknak, a saját véleményünknek vagy az érzelmeknek.

Kezdetektől az RTL Klubnál vagy. Sosem kerestek meg a konkurens csatornáktól?

Dehogynem, többször is. De nem gondolkoztam azon, hogy váltani kéne, jól érzem magam ennél a televíziónál, és ennél több nem kell.