Ötödannyi kenyérre telik majd

Az egy főre eső állami nyugdíj az e célra fordítható források összege – tehát az aktív keresők jövedelméből befizetett nyugdíjjárulékok – osztva az ellátásban részesülőkkel – azaz az egyre növekvő számú hatvan-hatvankét év felettiek számával. Ha még az inflációt is belevonjuk számításainkba, még kilátástalanabbnak tűnik az idősek helyzete: (relatíve) egyre kevesebbet kereső egyre kevesebb ember fog eltartani egyre többet. Hogy jutottunk el idáig és mik a kilátásaink?

Egyre gyorsabban fogyunk…

Nem elég, hogy csökken a magyar népesség, mindezt egyre rohamosabban teszi. Évről évre többen halnak meg, mint amennyi gyermek születik, és a házasságok száma is csökken. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a 2005. év közepén 10 millió 86 ezren, az év végén 10 millió 81 ezren; a 2006. év elején 10 millió 74 ezren, az év közepén 10 millió 71 ezren, az év végén 10 millió 64 ezren; a 2007. év elején 10 millió 56 ezren, közepén pedig már csak 10 millió 55 ezren voltunk. A csökkenés szembetűnő, és az is, hogy míg 2005 és 2006 között körülbelül 15 ezer, 2006 és 2007 között 16 ezer ember volt a természetes fogyás; ezt a számot a bevándorlók mérsékelik, minimális mértékben. Bár két év eredményeiből átlagot vonni nem lenne szerencsés, és a népességfogyás olykor, egy-egy évben stagnál, illetve csökkenő tendenciát mutat; nem ez az általános: kimondhatjuk tehát, hogy az ország lakossága egyre jobban fogy. Egyre kevesebben kötnek házasságot és vállalnak gyermeket; és akik mégis, ők is általában csak egyet. Talán ösztönzőleg hatna rájuk a magasabb családi pótlék és egyéb juttatások, de a jelenségnek nem csak anyagi okai vannak, azokat pedig legalább olyan nehéz orvosolni, mint a pénzbeli hiányosságokat.

A család intézménye vesztett a jelentőségéből az elmúlt évtized során. Egyre többen élnek egyedül, későbbre tolódik a családalapítás, a gyermekvállalás; egyre több időt vesz igénybe, hogy az immár aktív keresők biztos anyagi hátteret teremtsenek leendő csemetéjük számára. Igen, csemetéjük és nem csemetéik; ugyanis manapság egy családban átlagosan egy gyermek él. Vessünk egy pillantást például az őslakos afrikai törzsekre: több család, több gyerek. Igaz, lényegesen szerényebb körülmények között élnek, mint mi; ám nem vagyok biztos benne, hogy ezt ők is így gondolják. A család itt meghatározó jelentőségű: a gyerekek a szüleiktől tanulják az életükben nélkülözhetetlen tevékenységeket, a törzsi táncokat, a gazdálkodást, a lányok a főzést. Ezeket a társadalmakat elmaradottnak szoktuk nevezni; de ha jobban belegondolunk, megfogalmazódhat bennünk a kérdés, hogy mit is nevezünk fejlettségnek.

… és öregszünk

Nem csak kevesebben születnek; többen is halnak. Ha csak azt vesszük figyelembe, milyen drága manapság a temetkezés, már rosszul jártunk. Egyre több az idős ember, sokat betegeskednek, rossz körülmények közt élnek. Néha azt sem tudják, ki segítsen kinek; a gyerekek idős szüleiknek vagy fordítva – ki van rosszabb anyagi helyzetben. Régen olyan természetes volt, hogy az iskola befejeztéig a szülő támogatta gyermekét, majd az önálló életet kezdett, később pedig ő gondoskodott arról, aki felnevelte. Ma már ez nem olyan egyértelmű, és nem azért, mert a mai fiatalok szívtelenebbek vagy felelőtlenebbek lennének; egyszerűen magukra sincs pénzük. Az egyik életjáradék-reklámban szereplő idős hölgy is azzal népszerűsíti a programot, hogy nem akart teher lenni a gyermekei számára, ezért választotta ezt a megoldást. Mintha az ember édesanyja öregkorára nem lenne más, mint anyagi teher.

Gondoskodnánk a jövőnkről…

Az időskor nehézségeire felkészülendő a fiatalok egy része – a felelősségteljesebbje – gondoskodni próbál jövőjéről. Leköti a pénzét, nyugdíj-előtakarékossági számlát nyit, vagy egyszerűen „csak” befizeti a kötelező járulékokat jövedelméből. Adózni nyilván sosem szerettek az emberek, de legalább bizonyos biztonságérzetet nyújtott a számukra, hogy ha fiatalon rendesen fizetik a nyugdíjat, a munkát abbahagyva méltó ellátásban lesz részük, és nem szorulnak majd sem gyermekeik segítségére, sem arra, hogy meggyengülve, elfáradva részmunkaidős állást vállaljanak. Manapság viszont hiába „tartjuk jól” az APEH-et, korántsem lehetünk biztosak benne, hogy harminc-negyven év múlva viszontlátunk valamit abból, amit befizettünk – illetve, ha mégis, meg tudunk-e majd élni belőle. Minden munkaviszonnyal rendelkező pályakezdőnek kötelessége szerződni az állami vagy valamelyik magánnyugdíjpénztárral, és jövedelmének 8,5 százalékát havonta befizetni e célra. Amennyiben mind a kettővel szerződni szeretne, az államiba 8, a magánpénztárba pedig 0,5 százalékot kell fizetnie. Ha még jobban be szeretné biztosítani jövőjét, a 8,5 százalékot kiegészítheti 10-re. Ha pedig még ennél is jobban, mindezek mellé önkéntes nyugdíjpénztárat is választhat, ahova egy bizonyos minimális összegen felül annyit fizet be, amennyit akar.
@@
… ha tudnánk

Ha elértük a nyugdíjkorhatárt, ami jelenleg hatvankét év mindkét nem esetében – és rendesen fizettük a nyugdíjat -, választhatunk: nyugdíjjáradékot kérünk – tehát havonta egy-egy meghatározott, a fentiek alapján kiszámított összeget – vagy pedig a korábban befizetett, összegyűjtött pénzből és a magánnyugdíjpénztár befektetéseiből származó egyösszegű kifizetésre tartunk igényt. A nyugdíj mértéke alapesetben a havi átlagkeresettől és a szolgálatban töltött idő hosszától függ: ha valaki a nyugdíjkorhatár elérésekor tíz év szolgálati idővel rendelkezik, részére a havi átlagkereset 33 százaléka állapítható meg. Az így kapott összeg tíztől huszonöt éves szolgálati időig évi 2 százalékkal; huszonöttől harminchat éves szolgálati időig évi 1 százalékkal; harminchat évnyi szolgálati időtől pedig minden további év után 1,5 százalékkal emelkedik. Ez az összeg a fenti számítás alapján sem lehet kevesebb az évente megállapításra kerülő legkisebb összegnél, amely 2004-ben 23200 forint, 2005-ben 24700 forint, 2006-ban 25800 forint volt, 2007-ben pedig február 14-ig 26830, február 15-étől 27130 forint havonta. Ez nem túl sok; de a fent taglalt „egyre kevesebb ember tart el többet”-tendenciát figyelembe véve az sem biztos, hogy ennyi pénze lesz ránk az államnak, mire megöregszünk.

2050 Nyugdíj-odüsszeia

Tekintsünk előre az elkövetkezendő negyvenhárom évre: jelenleg a Föld 10 százaléka idős, azaz hatvan év feletti – Európában ez a szám 1900-ban tíz, 2005-ben harminc százalék volt, a jóslatok – vagy inkább a társadalom öregedésének mértéke – szerint 2050-re negyven százalék lehet. Magyarországon a tizenkilencedik század végén az idősek a társadalom hét, 1920-ra kilenc, 1960-ra tizennégy, 2001-re pedig huszonegy százalékát tették ki. A folyamat gyorsulását jelzi, hogy 1880 és 1920 között még csak két, 1920 és 1960 között öt, 1960 és 2001 között már hét százalékponttal emelkedett az idősek aránya. Az elmúlt évben a fiatalok – a húsz éven aluliak – száma huszonhétezerrel csökkent, az időseké pedig tizenkétezerrel nőtt. Ha folytatnánk a sort, és kiszámolnánk, hogy fog alakulni a népesség száma a 2050-es évig, mennyivel lesznek többen az idősek és kevesebben a fiatalok, valamint mindehhez még az inflációt is hozzáadnánk; nevetséges összeg jönne ki havi nyugdíjjáradékként. A jövőbeni viszonyok mellett talán egy vekni kenyérre telne belőle. Az EU és egy magyar napilap közös felmérése pesszimistább: 2010-re jósolja a nyugdíjrendszer összeomlását; de mi maradjunk 2050-nél – a 2010 aggasztóan közel van.

Mivel a jövőben is az aktív keresők jövedelméből befizetett nyugdíjjárulékokat az ellátásban részesülőkkel elosztva kapjuk meg a járadék összegét, 2050-ben a mostaninál lényegesen kisebb összeget fogunk elosztani egy a mostaninál nagyobbal. A népességcsökkenés üteméből kiindulva – ha ez a trend az elkövetkezendő negyvenhárom évben sem változik -, 2050-ben hozzávetőlegesen 8 millió 573 ezren leszünk; amennyiben évi tizenkétezres és minden évben – a fogyás gyorsulására való tekintettel – ezerrel nagyobb népességcsökkenéssel számolunk. Ha valóban negyven százalék lesz az idősek aránya 2050-ben, 8 millió 573 ezerből számolva ez 3 millió 429 ezer embert fog jelenteni. A jelenlegi huszonhárom százalékban jelen lévő fiatalok csökkenését figyelembe véve – ami, ha az idősek számának növekedése arányában csökken, körülbelül tizenöt százalék lesz – megállapíthatjuk, hogy az aktív keresők, tehát a húsz és hatvan év közöttiek száma körülbelül 3 millió 858 ezer fő lesz.

Az infláció tovább fogja súlyosbítani a helyzetet, hiszen nyilvánvalóan több lesz az átlagkereset, de kevesebbet fog érni, mint a mai. Negyven-ötven évvel ezelőtt körülbelül 1400 forint volt az átlagfizetés, ami viszont nettó összeg volt, tehát adjunk hozzá negyven százalékot, és számoljunk 1960 forinttal. A mai 100 ezer ennek 51-szerese, tehát 2050-ben az átlagfizetés körülbelül 5 millió 100 ezer forint lesz. Ennek 8,5 százalékát fizetik be a polgárok mint nyugdíjjárulékot, tehát a jövőbeli 3 millió 858 ezer aktív kereső 1858 milliárd 414 millió 500 ezer forintnyi járulékot fog fizetni havonta. Ezt fogják elosztani a 3 millió 429 ezer idős között, így egy emberre 542 ezer forint jut majd. Természetesen ez csak egy fejtegetés, afféle jóslat, a jelenlegi mutatók, százalékok és összegek és azok változása ismeretében; de azért nem teljesen légből kapott. De most térjünk vissza az inflációra, és a bérek változása után becsüljük meg azt is, mennyibe fog kerülni egy kiló kenyér 2050-ben. Negyven-ötven évvel ezelőtt körülbelül három forint volt, ma kétszáz; tehát a régi hatvanhétszerese. Ha az infláció nem gyorsul, csak egyszerűen továbbra is létezik, ötven év múlva is számolhatunk ezzel a szorzóval, tehát, a kenyér 13400 forint lesz. Az 542 ezres nyugdíjból tehát negyven kenyérre futja majd, ma pedig a körülbelül negyvenezerből kétszázra. Azaz, ötödannyit ehetünk majd. Nem hangzik túl jól.