Kóródi Mária beszéde előtt elnézést kért, amiért „átrendezi a termet” - lelépett a szószékről, és magával hozta a mikrofont is -, de, mint mondta, nem látszott volna ki a pulpitus mögül; úgy pedig nem lehet komolyan beszélni, ha az embernek csak a fél fejét látja a hallgatóság. Miután kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál, a volt környezetvédelmi miniszter megkérte a közönséget, hogy tapsolják meg most, még előadása előtt - amit meg is tettek -, a végén ugyanis senkinek nem lesz majd kedve tapsolni: tudniillik kínos dolgokról fog beszélni.

„»Örülök« a bizottságoknak”

Szeretném megjegyezni, hogy én a fenntartható fejlődés lelkes és elkötelezett hívének tartom magam - kezdte Kóródi Mária. Az én feladatom ezen a mai találkozón arról beszélni, hogy a fenntartható fejlődésnek mik a politikai korlátai. Tisztelt elnökasszony, magam is végtelenül „örülök” - mondom ezt egy kicsit cinikus hangvétellel - annak, hogy újabb és újabb bizottságok születnek; igazán megtisztelő ez a számunkra, hogy a politikai életben ezek a bizottságok létrejöttek, működik az Országos Környezetvédelmi Tanács is. Ha sosem lettem volna politikus, lehet, hogy akkor is hallottam volna azt a mondást, hogy „Ha egy problémával nem tudsz mit kezdeni, hozz létre egy bizottságot” - ez most itt nagy számban meg fog történni. Igazából nagyon érdekelne az, hogy a „jövő bizottsága” hogyan fogja hagyni a saját határait, a kompetencia határait kialakítani - ez egy igen izgalmas kérdés; kívánok ehhez jó egészséget, kitartást és türelmet.

Alapjában véve nem szeretnék konkrét politikai korlátokról beszélni, hanem általánosságban a politika korlátait szeretném a fenntarthatóság vonatkozásában bemutatni. Végiggondolva a dolgokat, amik a fenntarthatósággal és a politikával kapcsolatban eszembe jutottak, négy olyan alapvető korlátot találtam, amelyeket itt most rövidebben-hosszabban szeretnék önöknek elővezetni, és a gondolataimat ezeken a területeken önökkel megosztani. Az első korlátot magában a fenntartható fejlődés fogalmában látom. Ez lesz az első problémakör, amiről szeretnék röviden beszélni. A második korlát azzal kapcsolatos, hogy milyen eszközök állnak a politika rendelkezésére, és hogy ezek az eszközök csak olyanok lehetnek, amelyeket a társadalom elfogad, amelyekben mint hatékony eszközökben hinni képes. A harmadik korlát az elavult, korszerűtlen politikai intézménystruktúra, a negyedik pedig a maga a politikus mint ember.

Első korlát: a fogalom

A fenntartható fejlődés fogalma az első korlát szerintem, ami a politika számára egyrészt nagy megkönnyebbülés, másrészt pedig lehetőség a nem cselekvésre. Azóta gond van a fogalommal, mióta népszerűvé vált - méghozzá konszenzusosan -, nagyon sok értelmezési vita zajlott körülötte. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy amit a fenntartható fejlődésen értünk, az tulajdonképpen az emberi, technikai civilizációs fejlődés, azaz a minél magasabbra emelt szükségletek kielégítésének igénye; illetve, a természet mint nem emberi környezet, mint életfeltétel összhangjának a megteremtése. Ezt tudjuk magáról a fenntartható fejlődésről mondani. A fogalom konszenzusosan népszerű, és pedig azért, mert egyszerre elégíti ki két hatalmas, egymással homlokegyenest szembenálló csoport érdekeit. Kielégíti az anyagi-gazdasági javainak megtartásában érdekelt csoportok igényét - hiszen a fenntarthatóság azt jelenti, hogy fenntartható az, amit már elértünk -, ugyanakkor szintén kielégíti az anyagi szegénységükből éppen kitörni vágyók elvárásait és érzelmi igényeit. Ezért aztán mindkét, egymással egy véges anyagi tortán osztozkodó csoportnak ugyanazt az érzelmi támogatást biztosítja.

Ráadásul a marketingesek, PR-menedzserek, kommunikációs szakaemberek jobban ki sem találhatták volna magát a folyamatot, hiszen mire is volt válasz a fenntartható fejlődés? Hát a zéró növekedésre. A pszichológiában ezt úgy szokták mondani, hogy amikor valaki becsapja a kaput, utána visszamegy egy sokkal kisebb kéréssel, akkor annak azonnal örülünk. Ha mondjuk jön valaki, és azt kéri, hogy fogadjam örökbe, mert ő nagyon szegény, és én azt mondom, hogy ezt nem tudom megtenni; erre azt kéri, hogy adjak egy kis pénzt - én pedig örömmel nyúlok a pénztárcámba, hiszen megszabadultam egy lényegesen nagyobb gondtól. Tehát, a zéró növekedéssel szembeni fellépés után a fenntartható fejlődés azt jelenti az embereknek, hogy tulajdonképpen megtestesülhet az a vágyunk, hogy nem kell korlátoznunk magunkat, és a fejlődés így is-úgy is fenntartható marad. Pontosan azért, mert a fenntartható fejlődés egy olyan fogalompár, mely két olyan fogalomból áll, melyek ellentmondásossága érezhető, és nagyon hamar világossá válik. Ezért volt lehetséges az, hogy nagyon gyorsan és nagyon nagy mértékben csúsztatásokra használták. Hiszen tudjuk, hogy sokáig a fenntartható növekedés helyettesítette, és igen sokba került a fejlődés és a növekedés különbségének meghatározása érdekében dúló harc.

„Új kabátot kellene szabni”

Ehhez az kellett, hogy a két fogalomból az egyiket kiemeljük, és azt mondjuk, hogy „Na, akkor értelmezzük ezt.” Értelmeztük a fejlődés szót magát, és megnéztük, hogy mi is az, amit valójában fenn akarunk tartani. Abban nagyon gyorsan meg tudtunk egyezni, hogy a fejlődést valójában egy módon tudjuk közérthetően definiálni: ha viszonyítjuk valamihez. És ez a valami a növekedés. A növekedés egyfajta mennyiségi változást jelöl, a fejlődés pedig egy minőségit: többnek lenni, illetve jobbnak lenni. Ha ezzel tovább akarunk menni, és le akarjuk bontani, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy mit jelent jobbnak lenni. A fenntartható fejlődés forradalmárjai, a fenntartható társadalom megfogalmazói létrehoznak egy definíciót, hogy a fenntartható társadalom, azaz a jobb társadalom tulajdonképpen nem más, mint egy folyamatos alkalmazkodásra képes, rugalmas, bölcs, a kormányzást és az anyagi javak felhasználását illetően mértékletes társadalom; amely tudja, hogy csak az anyagi javak megfelelő elosztása során lehet az ellátás biztonságát megteremteni.

Ha a politikai vonatkozásokat nézzük, azaz, hogy a társadalom fenntarthatóságát hogyan tudja biztosítani a politika, akkor azonnal beleütközünk abba a valós korlátba, hogy ez a társadalom még nem létezik. Tehát, ez a társadalom se nem rugalmas, se nem bölcs, se nem korlátozza saját magát. Azaz, a politikának gyakorlatilag az lenne a feladata, hogy egy ilyen társadalmat kialakítson. Mégpedig olyan körülmények között, amelyek évszázados, évezredes beidegződésekkel szegülnének szembe. Nem egyszerűen arra lenne szükség, amit a politika esetleg még meg tudna csinálni, hogy újragombol egy kabátot; hanem itt egy új kabátot kellene szabni - és előtte mindannyiunknak le kellene vetnie a kabátját, hogy elegendő anyagot adjunk össze az újhoz. Azt pedig kevesen vállalják, hogy ezt az újraszabási időszakot dideregve töltsék - fejezte be az új társadalom kérdéséből szerkesztett terjedelmes allegóriát a volt miniszter, majd folytatta a témát. - tehát ez a politikának a fenntartható fejlődés fogalmából adódó korlátja az én elgondolásaim szerint.

Második korlát: az eszközök

A következő korlát a politika rendelkezésére álló, társadalmilag elfogadott eszközök. Nézzük meg, mi az, amit a társadalom elfogad, és miért is. A tizennyolcadik században az ipari forradalomtól kezdődően elindult egy olyan ipari-technikai fejlődés, amely egész egyszerűen lenyűgözte az embert. „Hogy én mire vagyok képes, miket tudok kitalálni!” - álmélkodott magán. Ez a technikai tudás, amellett, hogy lenyűgözte az embert, megteremtette azt a szükségletet, azt a vágyat, hogy ezt a fejlődést folyamatosan fenntartsa. Márpedig, a technikai fejlődés folyamatossága akkor tartható fenn, ha a fogyasztás kellő mértékben, mindig nagyságrendekkel nő. Hiszen csak úgy önmagában a technikai fejlődés nem érdekes; csak úgy, ha az valamilyen módon visszaigazolódik - éspedig a fogyasztáson keresztül igazolódik vissza. A fogyasztás állandó növekedése volt a feltétele annak, hogy a technikai tudás lenyűgöző mivoltát megtartsuk.

A fogyasztás állandó bővülése azonban az emberek közti csoportviszonylatokban azt jelenti, hogy az emberek különböző csoportjai arra kényszerülnek, hogy magukat aszerint pozícionálják, hogy a rendelkezésre álló anyagi javakból mijük van és mijük nincs. Ez határozza meg a csoport pozícióját a többi csoporttal szemben. Ebből pedig az következik, hogy az emberek akkor érzik biztonságban és boldognak magukat, ha a több jóval rendelkező csoportba tartoznak. Aki pedig a kevesebbel rendelkező csoport tagja, az nem érzi magát biztonságban, tehát boldogtalan - így mindenki az anyagi javakban bővelkedő csoportba akar majd tartozni, hiszen a boldogságot keresi.

Megtalálják a vakbelünket kamera nélkül?

A huszonegyedik század emberének lássuk be, egyre inkább meg is van az oka arra, hogy tartson a biztonság és a technikai eszközök hiányától. Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy képesek vagyunk ma még hosszútávon életben maradni elektromos áram nélkül. Az ember manapság oly sok mindenben köti magát a technikai eredményekhez, hogy ahogy mondani szokták: ha így folytatódik az orvostudomány fejlődése, hogy az orvosok már csak kamerán keresztül operálnak, akkor előbb-utóbb rendkívüli mértékben fel fognak értékelődni a sámánok, hiszen, ha egyszer a számítógépes rendszer csődöt mond, akkor egyetlen orvos sem lesz már, aki megtalálja az ember vakbelét kézzel, kamera nélkül.

A politika feladata az, hogy megteremtse a közjót. A közjó leegyszerűsítve nyugodt, békés jóllakottságot jelent. Az a tapasztalat alakult ki az évek során, hogy az emberek társadalmi jóllétét a társadalom gazdagsága biztosítja; tehát ezt a gazdagságot meg kell teremteni. Voltak olyan fejlesztési programok a huszadik században - például a New Deal vagy a Marshall-terv -, melyek empirikusan is igazolták ezt a tételt, azaz, hogy a gazdasági növekedés az, ami a szegénységből ki tudja mozdítani az embereket. Ebből következnek a negatív példák, mikor az életszínvonal megteremtése teljesen a kormányzatra lett bízva, mint a nemzeti szocializmus vagy a kommunizmus esetében.

Harmadik korlát: az intézmények

A következő korlát a tökéletesen alkalmatlan, avitt intézményrendszer, amit már az ötvenes-hatvanas évek óta néhány nagyon izgalmas gondolkodó támad: a nemzetállam. A nemzetállam intézményét megkérdőjelezni viszont hihetetlen szentségtörés, pedig Aldous Huxley annak idején úgy fogalmazott, hogy „a nemzetállam nem más, mint egy háború viselésére alkalmas egység.” Ezt az avitt intézményrendszert a hatalmi pozícióban lévők és a hittel teli nép akarja fenntartani, valamint a racionalizált gondolkodás. Úgyhogy nem kell azt gondolnunk, hogy kizárólag a hatalom tartja fenn a saját elavult rendszerét; ehhez mi is jócskán hozzájárulunk.

Negyedik korlát: a politikus

A fenntartható fejlődés utolsónak említendő korlátja maga a politikus, hiszen ő ugyanolyan, mint bármelyikünk, azaz befektetés-haszon elven működik. Olyan ügyeket és feladatokat vállal, amiről úgy gondolja, hogy sok embert érdekel, sok embert érint; hiszen kevés ember nem fogja őt újraválasztani a következő alkalommal, csak sok ember. Valamint, nem szívesen foglalkozik a politikus olyan üggyel, ami ma inkább hátrányos, és csak később lesz előnyös: a „Most húzd össze magad, majd évek múlva baromi jó lesz”-jellegű esetekre gondolok. Olyan ügyeket sem vállal, amelyek kapcsán nagyon nehezen kerül be a médiába. A médiaversenybe pedig hogy lehet bekerülni? Az emberek aljas, kíváncsi, időnként alantas ösztöneit kell birizgálni; hiszen mik a vezető hírek? Amik félelmet, borzongást váltanak ki: megölte, elrabolta, megerőszakolta, satöbbi. Tulajdonképpen a médiába bekerülni lassan már csak a mélyen a közjó alatti szint teljesítésével lehet. A tudomány lehetne a menekülés; de mégsem, mert az ugyanúgy a gazdaság „foglya”, hiszen a nem azonnali hasznot hozó kutatásokat nem nagyon támogatják.

A ráadás pedig az - és ezzel be is fejezem előadásomat -, hogy az előző alkalommal itt örömünnep volt: az öt párt képviselői itt örvendeztek, hogy „fenntarthatóság, de jó, én támogatom”, de aztán mi lesz? Visszamennek a saját frakciójukba, és azt fogják támogatni, amit a jövő évi költségvetés előír, már csak a közösségbe való tartozás érzése miatt is. Természetesen nekik is van belső bizalmas álláspontjuk, csak azt másokkal nem fogják megosztani; részben a konformitás elve miatt. Erről eszembe jut Solomon Asch kísérlete, mikor két azonos és egy különböző hosszúságú vonatról kellet megmondania egy embernek, hogy melyik kettő hossza hasonló. A beépített emberek mind két különböző hosszúságú vonalat tartottak egyformának, így a vizsgálandó személy is előbb-utóbb beadta a derekát, és bár látta, hogy másik kettő ugyanakkora, nem mondta meg a saját véleményét. Eleinte csodálkozott a többiek véleményén, majd elbizonytalanodott, és a végén már azt hitte, ő a hülye. A többiekhez akart tartozni, azt akarta, hogy elfogadják, így alkalmazkodott a többséghez. Az emberek harmincöt százaléka hajlamos erre; a politikus ugyanúgy. Valamint, természetesen olyan üzletet akar kötni, amely számára kifizetődő, nyereséges. Mindezek miatt tartom a politikust a fenntartható fejlődés egyik legfontosabb akadályának - fejezte be előadását Kóródi Mária.

A közönség pedig megtapsolta - az előzetes „figyelmeztetés” ellenére is.