Aki él, az hisz és reménykedik

Erre akkor jöttem rá, amikor elgondolkodva ébredtem egy reggelen. Félálomban azon morfondíroztam, hogy minden cselekvés egyéni döntés kérdése, nem létezik olyan, hogy mások, vagy pláne a környezet által kikényszerített helyzet. Mert ugyibár, ha teszem azt valaki meg akar előzni egy másik kocsit, az már egyfajta döntés, mely rengeteg kockázatot rejt magában. Mert előfordulhat, hogy nem tudjuk befejezni az előzést, ugyanis a megelőzendő autó valamitől felgyorsul. Ez lehet technikai probléma, de lehet a kocsi vezetőjének a figyelmetlensége, netán aljassága, hogy megszívasson minket. Ezeket, és az ezen felül még előfordulható milliónyi lehetőségeket azonban az előzés megkezdésekor tulajdonképpen sosem vesszük figyelembe, bár tudunk róla, hogy bekövetkezhetnek. Azaz reménykedünk, bízunk, hiszünk abban, hogy ez is egy teljesen normális, szokványos előzés lesz. Hiszünk a kocsit karbantartónak, hogy megjavította a kocsit, átnézte az összes lehetséges problémát, tehát technikai gond minket nem érhet. Aki mégis kétkedik, de ennek ellenére elindul a kocsival, az vagy idióta, vagy hisz abban, hogy ennek ellenére nem történhet baja. Ha ezt sem hiszi, vagyis fatalista, akkor pedig abban hisz, hogy tök mindegy mi történik, mert a sors akarja így, tehát lesz, ahogy lesz. Neki az a dolga, hogy elinduljon, menjen és ha közben történik valami kellemetlenség, például közúti balesetben technikai probléma miatt meghal, akkor annak kellett megtörténnie. Azaz hisz abban, hogy a sorsa kikerülhetetlen.

De hiszünk akkor is, amikor az ismert pékségben, az ismert kenyeret megvesszük, hiszen hiszünk benne, hogy ez ugyanolyan lesz, mint az eddigiek, holott fogalmunk sincs, hogy ugyanaz a pék készítette-e, ha mégis, akkor épp nem volt megfázva, nem veszett össze a feleségével vagy a segéddel, akihez hozzávágta az egyik öklömnyi só kockát, ami a kenyértésztába esett és sosem került elő. Hiszünk a reklámoknak, piaci halas kofának, hogy azt a pontyot tegnap fogták ki, a zöldségesnek, hogy az magyar fokhagyma, a szabónak, hogy az angol szövet, a bankárnak, hogy az 1,5%-os kamat, a politikusnak, hogy nem lesz gázáremelés(bár ez utóbbi azért necces…), a szerelmünknek, hogy nem csal meg.

Hiszünk, mert kényelmes, hiszünk, mert képtelenség mindent leellenőrizni, mindennek utánajárni, minden eshetőséget figyelembe venni és csak azután dönteni. Ha csak egy kenyér megvételénél elkezdenénk minden alkalommal végigjárni az összes veszélyforrást, számba venni az összes lehetőséget, melytől kétkedünk, akkor mire megvennénk, a kenyér már legfeljebb prézlinek jó. Amennyiben ugyanilyen indokkal nem csókolnánk meg a kedvesünket addig, míg minden kételyünket ki nem vizsgáltuk, akkor semmi meglepő nem lenne abban, ha türelmét vesztett választottunk tényleg más karjában landolna.

Hogy hinni jó? Egy fenét! Kényszermegoldás. Nincs jobb alternatíva, ezért hiszünk a megérzéseinkben, az eddigi tapasztalatainkban, tudásunkban, melyek érthető módon korlátozottak. Sajnos bármennyire is igyekszünk ugyanis polihisztorokká lenni, egy élet alapvetően kevés ahhoz, hogy mindenről tökéletes ismeretekkel rendelkezzünk. Arról nem beszélve, hogy a létezés minden pillanata új helyzeteket teremt, amik megértéséhez, az arra való reakciónkhoz új ismeretek, adatok kellenek, melyek beszerzése időt vesz igénybe. Márpedig az idő tovahaladásával további új ismeretek beszerzésének igénye társul, így egyfajta végtelen történetként kellene kutatnunk a tökéletes megoldáshoz szükséges ismereteket.

Mivel az életünk ezen a sárgolyón ebben a testben véges, így egyetlen gondolatunkra, szavunkra, mondatunkra, tettünkre, érzésünkre sem mondhatjuk, hogy tökéletes. Legfeljebb akkor úgy hittük, hogy az. Püff neki, már megint ez a hit. Na jó, lecserélhetjük a reménykedéssel is, de az ismeretlenben való reménykedés is egyfajta hit. Ergo akárhogy forgatjuk a szavakat, ügyeskedünk a mondatokkal, sanszunk sincs mást tenni. Hiszünk és kész.


Ez persze nem jelenti azt, hogy ennek az elvnek mentén minden marhaságot kritika, kontroll nélkül el kellene hinnünk, mert az nagyobb szamárság, mint az a szkeptikus dogmatizmus, mely szerint a hit idiótaság. (Megjegyzem a dogmatizmus minden formája eszeveszett baromság, tehát ez a dogmatikus, kategorikus kijelentésem is az.) A hit ugyanis kényelmes megoldás: gyorsítja a terveink megvalósítását, számos akadályt elhárít, megkönnyíti a termelést, a munkát, a tanítást, a kutatást, a tudományos elmélkedést, az irodalmi alkotásokat, a művészi tevékenységeket, a politikai állásfoglalásokat, a szerelmi vallomásokat.

Hogy a hit slendrianizmus? Persze! De aki élni akar, az bizonnyal slendrián lesz, különben nem él, hanem örökös aggódásban van attól, hogy valamely cselekedetével árt másoknak, magának, szeretteinek, környezetének, ezért élete végéig azon kutakodik látszólagos teljes semmittevésben, hogy megtalálja a tökéletes megoldást. Sajnos ilyen nincs.

Aki él, az hibázni fog, amíg a világ világ. Ezért röhögött tele pofával Buddha, amikor megvilágosodott. És attól kezdve nem akart önsanyargató életet élni, nem lett dogmatikus, kirekesztő, csak egy engedékeny, befogadó és hívő lény.

Én is igyekszem így élni, ezért elhiszem, hogy a Gyurcsány Feri vagy az Orbán Viki alapvetően jó ember. Azt viszont már nem, hogy ez minden cselekedetükben érződik. Istenem, még egy kicsit hitetlen gyarló vagyok, de ugyebár nem mindenkiből válik egyszerre Buddha…