„Valószínüleg a legnehezebb zene, amit valaha is énekeltem”- vall új albumáról, a kasztált énekeseknek írt dalokat feldolgozó Sacrificiumról Cecilia Bartolli, korunk ünnepelt mezzoszoprán dívája.

A 4 Grammy-díjas énekesnő legújabb lemeze a francia slágerlistán decemberben a hetedik helyen volt; nem a klasszikus zenein, hanem azon, amin a Noir Desir lemeze is. A Bill Board klasszikus listáján pedig az első helyet birtokolta sokáig. A tavaly májusban nálunk is nagy sikerrel koncertező mezzo olyan népszerű szerte Európában, mint a könnyűzene térhódítása óta szinte senki a klasszikus sztárok közül. Sikereit annak ellenére érte el, hogy népszerűsége növelésére nem alkalmazta például Luciano Pavarotti módszereit, aki a U2 Bonojával duettezett, vagy éppen jótékonysági esteket adott.

Napjaink egyik legnagyobb előadóművészének tekinthetjük, kimagasló tehetsége mellett közvetlen személyiségének köszönhető, hogy a komolyzene világát éppen ő csempészi vissza a popzenében burjánzó zenei közízlésbe.

„A tökéletes női hang az erős férfitestben. Erre a kontrasztra szeretném felhívni a figyelmet albumom borítójával is. A 17. század közepén több, mint négyezer fiúgyermeket kasztráltak évente csak Olaszországban áldozatul a zene oltárán. Ezért Sacrificium (áldozat) új albumom címe.”- Meséli az énekesnő egy vele készült interjúban.

Barokk áldozat

Nézzük, kik is voltak a kasztrált énekesek, akik életére és munkásságára a Farinelli, a kasztrált című film 1994-es bemutatója után figyelt fel újra a zenei világ.
Kezdjük azzal, miért is kasztrálták a szép szoprán, mezzoszoprán, esetleg alt hangú fiúkat. Ha a kasztrálás a serdülés után következik be, a testi elváltozások nem lesznek annyira súlyosak, sőt a nemi vágy és a nemi erő is megmarad egy ideig. Ezzel szemben a serdülés előtt konzervált tiszta, csengő hangok rendkívül tartósak: volt olyan kasztrált énekes, akit több mint fél évszázadon át ünnepeltek a színpadokon.

Kasztrált énekesekről már a XII. századi krónikások beszámoltak, később a reneszánsz uralkodók udvaraiban is felléptek, de az énekesek igazi karrierje a XVI. század végén, a XVII. század elején kezdődött, amikor a római pápa herélt énekeseket alkalmazott a kápolnájában. A katolikus egyház akkoriban szigorúan tiltotta, hogy énekesnők nyilvánosan fellépjenek, s a magas hangok előadását falsetti néven emlegetett énekesekre bízták. Őket szorították ki a kasztráltak, akik csodálatosan csiszolt szopránjukkal valósággal elkápráztatták a pápai udvart.

A hatalmas sikerért évente közel 4000 gyereket heréltek, de közülük csak minden második tudott érvényesülni valamennyire, az igazi hírnév pedig csak néhányuknak adatott meg. Az eljárás megakadályozta a gégefő nemi érést kísérő növekedését, a mutáció bekövetkeztét, a hang színének és zengésének megváltozását. A sikeres operációt éveken át tartó kínszenvedés követte - a nyolc éves kortól kezdődő napi hat órás folyamatos énekeltetést legalábbis aligha nevezhetjük másképp.

Az operaszínpadon 1650-től kezdve tűnnek fel, s a 18. század végéig ámulatban tartották közönségüket. Akkoriban a legismertebb zeneszerzők - Handel például kifejezetten herélt énekesekre írta műveit - mind kasztráltakat foglalkoztattak. A nápolyi iskola volt a kor leghíresebbje a 17. század elején-közepén, innen kerültek ki a legnagyobb énekesek, mint például az 1705-ben született Farinelli.