Havonta egyszer jön magyar földre, főleg hogy együtt lehessenkét gyermekével,akik az iskolai szünetek nagy részét többnyire nála töltik, Frenciaországban. Így lesz ez a mostani ünnepek alkalmával is. Találkozásunk apropója nemrég megjelent regénye volt, melynek kapcsán Frei író-olvasó találkozók keretében járta az országot három teljes héten át. A könyv hetek óta vezeti a sikerlistát: erről, és még sok minden másról is beszélgettünk a nevével fémjelzett kávézóban.

Azzal, hogy nyolcadik hete vezeti a sikerlistákat a Megmentő című könyv, kicsit átírta Frei Tamás életét,hiszen váratlanul író-olvasó találkozók tömkelegén kellett személyesen megjelennie, amit persze boldogan vállalt.

A Megmentő műfaja akcióregény, van benne üzleti szál, orosz maffia, szerelem, politika, egyszóval rendkívül mozgalmas, eseménydús. Szinte filmre kívánkozik…

Van ebben valami, hiszen ha a könyvet csakugyan megfilmesítenék, akciófilmként pereghetne a szemünk előtt, amelyben azért sok szövevényes konspiráció is fellelhető, hiszen ezeknek a szálaknak a „tekeredése” határozza meg igazából, miért is annyira izgalmas ezt olvasni. Sosem lehet tudni, mikor, kivel, mi fog történni a következő percben.

Szakmai körökben ezt „belső mozis regénynek” is nevezik, ami arra utal, hogy az író úgy próbálja írni a jeleneteket, hogy az olvasó szemei előtt szinte megelevenedjenek az események! Ezt nem szabad túlzásba vinni, az arányokat el kell jól találni, így elsülhet a dolog úgy, hogy az olvasó a könyvet letéve azt mondja: „Úristen, szinte egy mozit láttam magam előtt!” Magyarországon ez a műfaj még nem igazán ismert, én magam nagyon szeretek hasonló konspirációs thrillereket olvasni, nem véletlen hát, hogy szerettem volna hiánypótlóként egy ilyet írni.

Ebben a történetben Magyarország igencsak érintett…

Ez tudatosan alakult így. Ha lefordítunk egy hasonló műfajú amerikai regényt, ami Washingtonban, netán Párizsban játszódik, aztán jön benne egy CIA ügynök, akkor a magyar olvasó azt kérdezi: mi köze van neki mindehhez? De ha az akciók, konspirációk, kulisszák mögötti nagypolitika, oligarchák, londoni topmodellek és idegenlégiósok történetei Magyarországon futnak ki, akkor az olvasót mindjárt mélyebben fogja érdekelni, érinteni! A regény egyik főszereplője a képzeletbeli magyar miniszterelnök, a sztori egynegyede Magyarországon játszódik, de egy nagy nemzetközi konspirációs szál fogja össze, ami az orosz-magyar gázügyek körül csúcsosodik ki.

Előttünk eddig az jelent meg, hogy Frei Tamás tévéműsorokat készít. Most viszont regényt írt, méghozzá mindjárt elsőre egy kifejezetten bonyolult műfajút: miért vágtál bele?

Egyrészt minden szerző volt elsőkönyves, vagyis egyszer el kell kezdeni. Másrészt furcsa módon ez a műfaj állt legközelebb ahhoz, amit én mostanáig csináltam. Ugyanazzal az eszközrendszerrel dolgoztam, mint amit a riportfilmjeimben használtam, vagyis információkkal szórakoztatok. A könyvben ugyan a szereplők kitalált személyek, de minden más valódi. Kilenc országban játszódik, és én valamennyi helyszínt felkerestem, hogy pontos leírást adjak mindenről, legyen szó egy nizzai utcasarokról vagy a dzsibuti katonai repülőtérről.

Mindennek precíznek kell lennie, ha hiteles akarok lenni. Én anno a Dosszié műsorait karakterek köré építettem, drámai struktúrákat használtam, vagyis minden, amit Amerikában tanulhattam erről a műfajról, azok az eszközök a regényemben is megtalálhatók, csak itt nem 50 percig kell érdekesnek maradni, hanem a könyv utolsó lapjáig.

A Dossziét egy ország szerette (a DoQ csatornán most is mennek az ismétlések) hiszen lebilincselően érdekesek voltak az egyes adások. Azok kapcsán is sok oldalnyi forgatókönyvet kellett gondolom, papírra vetned…

Hogyne, 3-400 oldalnyit írtam meg évente a műsoraimhoz, ami merész hasonlatként úgyis felfogható, hogy évenként egy egész könyvet összehoztam. Ha nem utaztam, interjúztam, akkor a gép előtt ülve írtam, vagyis maga az írás nem újdonság számomra. Egyszóval az én szakmai életemben logikus lépésként következett be a regény. Örülök, hogy mindjárt első próbálkozásra ekkora sikert tudtam aratni vele!

A Dossziét és a vele járó munkát imádtam, hiszen mindig szerettem utazni, világot látni-megérteni amit csak lehet, de „látszódni” már nem volt fontos a számomra. 26 éves koromban már Híradót vezettem, ha csak a képernyő számított volna nekem, akkor mindörökre ott is maradtam volna. Én nem azt akartam, hogy a világ eljöjjön hozzám, a stúdióba, inkább én akartam elmenni a világba, és boldog vagyok, hogy ez sikerült is.

Ma is mozogsz, hiszen nem itt élsz, lakhelyedet átemelted Nizzába: sokak által ez a környezet csak filmekből ismert és mindörökre gyönyörű álomkép marad. Mennyire élvezed az ottani létet?

A francia-olasz határszakaszon élünk a párommal, tényleg igazi csoda az a vidék! Igazából én ezt úgy nevezem, hogy „tágítottam az életterünket”, hiszen sokat ingázunk (főleg én), de az időnk nagy részét csakugyan ott töltjük már, és nem Magyarországon. Én 15 éven át éltem úgy az életemet, hogy havonta legalább öt napot repülőgépeken, várótermekben töltöttem, vagyis összességében évente két hónapot! Hat-hét hónapon át bőröndből öltöztem, egyik szállodából ki, a másikba be. Szóval most nagyon élvezem, hogy a korábbi életemhez képest többnyire egy helyben ülök. Egy átlagemberhez képest persze még mindig sokat jövök-megyek, de számomra ez a fajta élet már eléggé nyugalmasnak mondható.

Pálmafák, ringatózó jachtok a kék tengeren: hogy képzeljünk el egy nizzai Szentestét, milyen arrafelé a karácsony? Egyáltalán, neked fontos ez az ünnep?

Nagyon fontos számomra a karácsony, gyerekként is,felnőttként is mindig vártam az eljövetelét, most pedig kifejezetten élvezzük, hogy egy tökéletesen más típusú ünnepként élhetjük ezt meg. Első ízben tavaly élhettük át Nizzában a karácsonyt: mivel a közelben vannak a havas csúcsú Alpok, arrafelé is tud hideg lenni, időnként még hó is esik, de persze nem marad meg.

A mediterrán éghajlat sokat jelent. Attól olyan fantasztikus ez a hely, hogy az olaszok például napközben felmennek a hegyekbe síelni egy jót, aztán estére lejönnek a tengerpartra a pálmafákhoz vacsorázni egyet A teraszokon. Mint említettem, mi az olasz-francia határvonalon élünk, a Nizza-San Remo-Genova vonalon. Számunkra az olasz típusú karácsony jobban tetszik, mert családiasabb, bensőségesebb, melegszívűbb valahogy a légköre, mint a franciáké - bár ők is gyönyörűen díszítenek. Szóval őrületes karácsonyi hangulat van mindenfelé, amit csak lehet, feldíszítenek utcán, házakon kívül és belül.

Te az otthonodban igényled-szereted a díszítgetést, a karácsonyi csili-vilit?

Már-már picikét az amerikai giccsbe hajló módon szeretjük agyondíszíteni a lakást, de a karácsonnyal járó sütés-főzést is nagyon szeretem. Örök vitatéma köztünk például az, hogy mikor boruljon díszbe az otthonunk, hiszen a párom már novemberben el akarja ezt kezdeni, én pedig a karácsony előtti időszakot tartom megfelelőnek.

Most kompromisszumként megegyeztünk, hogy december elsejével hozzáfoghat a csili-vilizéshez. Jártunk a Vörösmarty téri karácsonyi vásárban, és bevallom, kevés ennél szebbet láttam, holott jártam már néhány helyen ünnepek idején. Gyönyörűen van megcsinálva az egész, talán még klasszabbul, mint Bécsben, pedig az is nagyon szép! Itthon most szárított mandulafüzér díszeket vettünk, miközben ettük az erdélyi kürtös kalácsot és ittunk hozzá forralt bort.

Szerencsés fickó vagyok, hiszen sok országban, sokféle karácsonyt láttam már, de talán a legszebb emlékem New Yorkról maradt, a Rockefeller Center mögötti híres, bár valóban icipici pályán egy családi korcsolyázásról… Ha belegondolok: a családi típusú ünnepek közül (ideértve a születésnapokat is) én a karácsonyt szeretem a legjobban. A szilveszter sem az én műfajom, bár tavaly átélhettük, milyen az Monte Carloban, amikor éjfélkor még a milliomosok is a csodásan feldíszített utcákra tódulnak, és méregdrága kristálypoharakkal koccintgatnak, amit azután a fenyők alá hajítanak… Nem buliztunk, de remekül éreztük magunkat, miközben néztük a többieket.

Kamasz gyerekeid számíthatnak rád az ünnepek alatt?

Olyannyira számíthatnak, hogy a karácsonyt Budapesten töltöm, másnap pedig felpakolunk, és irány Nizza, ahonnét csak január első hétfőjére, az iskola miatt hozom majd őket haza. A 12 éves Balázs az angol mellett most már franciát is tanul, 14 éves Zsófi lányom pedig nemrég közölte, hogy az angoion kívül olaszul is szeretne tanulni. Bár sosem akartam rájuk tukmálni semmit, azért remélem, hogy ez az idegennyelv szeretet részben annak is köszönhető, hogy sokat vannak velem, nyaranta nálam, és érzik, milyen jó dolog az, ha a helybéliekkel szót tudnak érteni.

Én magam sokáig az angolszász kultúrát szeretem, éltem Amerikában, Londonban, de a párommal újabban beleszerettünk a latin típusú világba! Apaként izgultam, a gyerekeim hogy viszonyulnak majd ehhez, de örülök, mert úgy tűnik, nekik is tetszik.