Az Európai Unió az ukrajnai háború kitörése óta fokozatosan vezette be az orosz olajra és gázra vonatkozó szankciókat, abban a reményben, hogy csökkenti Moszkva bevételeit és energiafüggőségét. Bár a hivatalos statisztikák szerint az EU közvetlen orosz importja látványosan visszaesett, a valóság ennél összetettebb képet mutat. A nemzetközi elemzések szerint Törökországon keresztül továbbra is számottevő mennyiségű orosz eredetű dízel és egyéb finomított termék érkezik az uniós piacra.
A mechanizmus lényege, hogy Törökország – amely nem csatlakozott az uniós szankciókhoz – nagy mennyiségben vásárol orosz kőolajat és üzemanyagot. Ezeket részben saját fogyasztásra használja fel, részben pedig feldolgozás vagy adminisztratív átminősítés után továbbértékesíti harmadik országoknak, köztük uniós tagállamoknak. Mivel a termékek papíron már nem „orosz eredetűek”, az import jogilag nem ütközik az EU szabályaiba.
Elemzők szerint 2024–2025 folyamán több millió hordónyi orosz dízel kerülhetett így vissza Európába. Ez nemcsak a szankciók hatékonyságát kérdőjelezi meg, hanem az uniós energiapolitika hitelességét is. Miközben Brüsszel újabb korlátozásokat tervez, például az LNG-import további visszafogását, a piac gyorsan alkalmazkodik, és új útvonalakat talál.
A helyzet rámutat arra, hogy az energia globális piacán az egyoldalú szankciók könnyen megkerülhetők, ha kulcsfontosságú tranzitországok nem vesznek részt bennük. Az EU számára egyre sürgetőbb kérdés, hogyan tudja úgy érvényesíteni politikai céljait, hogy közben valóban csökkentse az orosz energiafüggőséget, ne csak statisztikailag, hanem a valóságban is.
