„A helyzet az, hogy én soha nem akartam író lenni” – vallja Krasznahorkai. Fiatal korában különféle munkákat vállalt: bányában dolgozott, mezőgazdasági telepeken, de írói pályája csupán egyetlen könyv megírására korlátozódott – a Sátántangóra. A dokumentumfilmben Krasznahorkai részletesen beszél első regényének megszületéséről. Elmondása szerint a végtelenül sebezhető alakok, az áldozatok azok, akikért érdemes írni, akiket a legmélyebb együttérzéssel megsirat az olvasó.
Az író személyes kötődése Magyarországhoz a dokumentumfilm egyik legerősebb része.
Krasznahorkai így fogalmaz: „Az anyám iszik, ilyenkor elveszti a szépségét. Verekszik, megver minket, gyerekeket, nem főz, és folyamatosan leépül. Nekem kell gondoskodnom a kishúgomról. És mégis szeretem. És a kérdés: Hogy? Miért? Mert az anyám. Ennyit a hazáról.” Ezzel az analógiával érzékelteti a Nobel-díjas szerző Magyarország iránti ambivalens érzéseit: szeretet és csalódottság egyszerre jelenik meg benne.
Krasznahorkai kritikusan látja a magyar politikai és társadalmi helyzetet is. Szerinte a rendszerváltozás után az ország eljátszotta azt a lehetőséget, hogy a körülményekhez képest az emberek viszonylag jól élhessenek. „Ezt nemcsak a politikusok alakították így, hanem részünk van benne nekünk, alattvalóknak is” – teszi hozzá.
A film végén Krasznahorkai a jelenlegi, apokaliptikus időkben arra buzdít: töltsük a hátralévő napokat finom ételekkel és italokkal, boldogan, ahelyett, hogy a helyzet súlya alatt sírnánk. Emellett a dokumentumfilm archív felvételekkel gazdagítja a néző élményét: felvillannak gyulai pillanatok, kreuzbergi punkok, Kádár-beszédek, az 1956-os forradalom képei, valamint jelenetek Tarr Bélával közös filmjeikből.
A portréfilmben Krasznahorkai életét, gondolkodását és a magyar valóság iránti, gyakran ellentmondásos érzelmeit ismerhetjük meg, miközben betekintést kapunk egy olyan író világába, aki egyszerre kritikus és mélyen emberi.
