Az MI-alapú alkotás térnyerése az utóbbi évek egyik legizgalmasabb kulturális jelenségévé vált. Amit korábban pusztán tudományos érdekességként kezeltünk, mára a kreatív iparágak mindennapjainak részévé vált. A gépi tanulásra épülő rendszerek hatalmas mennyiségű vizuális és auditív adatból tanulnak, így képesek új mintákat, kompozíciókat és hangzásokat létrehozni. Egyre több olyan festményt látni, amelyről első pillantásra senki meg nem mondaná, hogy nem emberi kéz, hanem egy neurális háló alkotta.
A kérdés azonban, amely a művészeti közösséget foglalkoztatja, túlmutat a technológián. A művészet lényegében az emberi élmény kifejeződése, az alkotó belső világának lenyomata. Egy gép azonban nem él át érzelmeket, nem rendelkezik élménnyel vagy szándékkal – legalábbis jelenlegi tudásunk szerint. Ha tehát egy MI rendszert „alkotásra” használunk, ki tekinthető az alkotónak? A gép, amely létrehozza a képet, vagy az ember, aki megadja az instrukciókat, beállítja a paramétereket és értelmezi a végeredményt?
A modern művészetben gyakran maga a folyamat fontosabb, mint a kész mű. Ha elfogadjuk, hogy az alkotás egyfajta párbeszéd a művész és az anyag között, akkor elképzelhető, hogy a jövőben ez a párbeszéd egyre inkább az ember és a mesterséges intelligencia együttműködésére épül majd. Egyre többen tekintenek az MI-re nem versenytársként, hanem kreatív társalkotóként: olyan eszközként, amely új perspektívákat nyit, és képes olyan vizuális vagy zenei formák megalkotására, amelyek emberi kézzel nehezen vagy egyáltalán nem jönnének létre.
Mások azonban fenyegetést látnak benne. Ha a gép képes gyorsan és végtelen mennyiségben „műveket” előállítani, mi lesz a művészek szerepe? Hogyan őrizhető meg az egyediség, ha bárki pár kattintással mesterműveket generálhat? A vita ma is élénk: egyes galériák már kiállítanak MI által generált képeket, mások azonban elutasítják őket, arra hivatkozva, hogy az alkotás nem tekinthető valódi művészetnek.
A valóság valószínűleg a kettő között helyezkedik el. Az MI nem helyettesíti az emberi kreativitást, de képes kibővíteni annak határait. A művészet jövője talán nem az ember vagy a gép egyedüli alkotásában rejlik, hanem a kettő együttműködésében. És ahogyan a technológia fejlődik, nekünk is újra és újra fel kell tennünk a kérdést: mitől lesz valami művészet – az alkotótól, a szándéktól, vagy attól, amit a nézőben kivált?
