A Durhami Nemzeti Evolúciós Központ paleontológusai a PLoS ONE nyílt internetes tudományos hírportálon számoltak be kutatásaikról.

A Smilodon fatalis, azaz a "halálos" kardfogú tigris az amerikai kontinenst népesítette be tízezer évvel ezelőttig, amikor az úgynevezett megafauna többi képviselőjével együtt kihalt. A kardfogú tigris kizárólag a nagytestű állatokra - mamutokra, bölényekre, tevékre és masztodonokra vadászott. A nagyvadra történt "szakosodás" okozhatta a kardfogú tigris vesztét is: amikor a megafauna képviselői kihaltak, élelem hiányában kipusztultak a négylábú vadászok is - olvasható a LiveScience (http://www.livescience.com) című tudományos hírportálon.

E macskafélék 10-18 centiméteres, kardszerű felső tépőfogai kiváló eszköznek bizonyultak, ha át kellett metszeni a zsákmány torkát, ám a modern macskafélék fogaitól eltérően igen sérülékenyek voltak.

"A mai macskafélék tépőfogainak kerek a keresztmetszete, így bármilyen irányból jövő erőbehatásnak ellen tudnak állni. Nincs semmi jelentősége, ha a zsákmány próbál kiszabadulni, a küzdelem közben sem törnek le a macskafélék fogai " - magyarázta Julie Meache-Samuels.

A kardfogú tigris hosszú tépőfogainak ovális volt a keresztmetszete, így viszonylag törékeny volt. Ebből kiindulva a brit kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a kardfogú tigrisnek valamilyen más módon kellett végeznie a zsákmánnyal. Ráadásul, egy három évvel ezelőtt megjelent ausztrál tanulmány szerint a kardfogú tigrisnek gyenge volt a harapása. Így jöttek képbe a Smilodon fatalis mellső végtagjai, amelyekkel a kutatók szerint a földhöz "szögezte" a vadat, hogy az ne kapálózhasson, amikor nyakába mélyeszti a tépőfogait.

Hogy megbizonyosodjanak arról, mennyire helytálló az elméletük, a paleontológusok megröntgenezték a kardfogú tigris Los Angeles környékén előkerült végtagcsontjait. A továbbiakban a kutatók a macskafélék 28 ma élő fajának végtagcsontjait vizsgálták meg összehasonlítva az adatokat az adott állatok testsúlyával. Vizsgálták a tudósok a szintén tízezer éve kihalt amerikai oroszlán, a Panthera leo atrox, a pleisztocénkori Amerika legnagyobb testű ragadozójának csontozatát is. E vizsgálatok segítettek a tudósoknak megállapítani minden egyes faj esetében a végtagcsontok hosszát, szilárdságát, erejét.

A hosszabb végtagokkal rendelkező fajoknak általában erősebb a csontozatuk. A kardfogú tigris esetében viszont, míg a hátsó végtagjainak hossza és vastagsága megfelelt egymásnak, a mellsők aránytalanul vastagok voltak. Aránytalanul vastagnak bizonyult a csöves csontok velőüreget körbefogó fala is.

Julie Meachen-Samuels szerint a velőüreget körülvevő vastagabb csontréteg kifejlődése azt jelzi, hogy a kardfogú tigris testméretéhez képest nagyobb terhelésnek voltak kitéve az elülső végtagok.
"Ez viszont azt jelenti, hogy a kardfogú tigris nagyobb mértékben használta mellső végtagjait, mint tették ezt más macskafélék" - magyarázta Julie Meachen-Samuels.

A továbbiakban a brit kutatók más kardfogú macskafélék csontjait is megvizsgálják, ahogy egyéb kardfogú ragadozókét. "Érdekes feladat lesz kideríteni, hogy a többi kardfogú ragadozó is így alkalmazta-e elülső végtagjait, vagy sem" - tette hozzá a paleontológus.

A Smilodon az emlősök (Mammalia) osztályának a ragadozók (Carnivora) rendjéhez, ezen belül a macskafélék (Felidae) családjához és a kihalt kardfogú macskaformák (Machairodontinae) alcsaládjához tartozó nem. Észak- és Dél-Amerika területein éltek 2,5 millió és tízezer évvel ezelőtti időszakban, a pleisztocén korban. Hosszuk másfél méter volt, marmagasságuk pedig 1 méter körüli. A smilodon képes volt állkapcsát 120 fokos szögben kitárni; a mai oroszlán csak 65 fokos szöget ér el. Hosszú, 10-18 centiméteres tépőfogainak széle kissé fűrészes volt.