– Nagyjából tizennyolc éves koromig semmi más nem érdekelt, csak a magamutogató önmegvalósítás. Aztán ahogy minél több mindent értem el az áhított célokból, annál rosszabbul éreztem magam a bőrömben.

Bár elértem, amit akartam, valahogy nem tudtam, miért is akartam mindezt. Ráadásul az elért eredményeimet főként mondvacsinált botrányokkal vívtam ki magamnak – vall Kristóf a Borsnak arról a tévútról, ami egyenesen a pszichiátriára vezetett.

– Alig mozdultam ki a lakásból, és csak tömtem magam gyógyszerekkel. Ekkor elmentem Csernus doktorhoz, aki a szokásos kegyetlen módján három találkozó alatt eljuttatott oda, hogy felismertem: senki nem tud kimenteni ebből az állapotból, kizárólag én magam. Tudtam, hogy igaza van, de tehetetlennek éreztem magam, úgyhogy többé nem mentem vissza hozzá. Később megtudtam, hogy azt mondta rólam, reménytelen eset vagyok fiatalon fogok meghalni – emlékezett vissza Steiner Kristóf.

– Elutaztam Indiába, szétszórtam az édesanyám hamvait a Gangeszen. Huszonöt évesen jutottam el arra a pontra, hogy elinduljak a saját, valódi ösvényemen. Bár több, mint három éve nem láttam Csernus dokit, ma már hálás vagyok, érte, hogy akkor "belémrúgott".