Kadhafi egyedi jelenség a világ politikai elitjében - méghozzá kifejezetten ravasz,intelligens egyéniség. Az egyetlen diktátor, aki a demokrácia hű támogatója. Az egyetlen vezető politikus, aki  stílusérzékéről és törzsi (beduin) hagyományainak megőrzéséről egyaránt legendás. Senki másra nem vigyáz negyven, mindenféle fegyvernemben profin képzett testőrnő (Amazon Gárda) és senki másnak nem engednék meg Moszkvában, hogy hatalmas beduinsátrával jöjjön a Kreml-be.

A megtörtént ceremónia

Az Etiópiában összeült AU csúcs második napján egy évre a szervezet élére választották Muammar Kadhafit, Líbia teljhatalmú, bár egyre demokratikusabb hangot megütő diktátorát. Az esemény inkább hasonlított egy koronázásra, mint egy kinevezésre, amit a megszerzett „királyok királya” titulus is megerősít - elődje, a munkáját rendkívül pozitív megítéléssel záró Jakaya Kikwete, Tanzánia elnöke csupán „elnök” („chairmen”) volt.

Az elnököt adók sorát most hivatalosan Észak-Afrikának kellett folytatnia, így nem volt kérdéses hogy Kadhafit nevezik ki, hisz a környék összes országában járt és osztott pénzt propagandacélokkal (a térségből amúgy is egyedül ő volt jelen, mint államférfi). Kadhafi a legfőbb szorgalmazója az Afrikai Egyesült Államok létrehozásának (ez az AU-ból jönne létre). Ő volt az egyik kulcsfigurája annak is, hogy az Afrikai Egységszervezet 2001-ben Afrikai Unióvá alakult.

Politikai hozzáállására jellemző, hogy az új, egységes kormány létrehozásához szerinte nem szükséges mindenki beleegyezése, csak ellenzőnek nem szabad lennie: hisz az iszlám törvények szerint a hallgatás beleegyezés. Azonban egyelőre csak egy „hatóság” felállításáról döntöttek, ám Kadhafi célja az, hogy júliusra tető alá hozza álmát. De ki is ez a Kadhafi, a „királyok királya”?

Muammar Abu Minyar al-Gaddafi

Kadhafi 1942-ben született egy szegény parasztcsalád legkisebb gyermekeként Szirte (Líbia egy része) sivatagos vidékén. Tradicionális, mélyen vallásos nevelésben részesült. Hatalmi ambíciói már kiskorában megmutatkoztak: iskolatársaival militáns forradalmi sejtet szervezett, amelynek végső célja a hatalomátvétel volt (természetesen ebből nem lett semmi). Jogot végzett, majd ’63-ban a katonai akadémián folytatta pályáját, és ’65-ben az Egyesült Királyságba küldték továbbképzésre, ahonnan egy év elteltével, rádiósként tért csak vissza.

Növekedése közben Líbia helyzete jócskán megváltozott: 1951-ben kinyilvánította függetlenségét, majd 1959-ben a térség legszegényebb országából a leggazdagabb lett. Ennek oka a hatalmas olaj és földgázkészletek feltárása volt. Azonban a befolyó összegből szinte semmit nem látott a nép, hisz azt a király és más alárendeltjei zsebelték be. Ezért amikor I. Idrísz király 1969-ben Görögországba utazott gyógykezelésre, Kadhafi vezetésével katonai tisztek kis csoportja vértelen puccsot hajtott végre, és kikiáltották a köztársaságot.

Kadhafi hozzáállását jól jellemzi, hogy nem akarta magát tábornokká kinevezni, megelégedett a tiszteletbeli ezredesi ranggal (ahogy tette azt Nasszer is Egyiptomban). Ahol egy ezredes vezethet egy országot, és a hadsereg főparancsnoka lehet, ott „a hatalom a nép kezében van” - mondta. Ő maga sok pozícióval próbálkozott, de 1979-óta semmilyen hivatalos ranggal nem rendelkezik, mégis Líbia első embere. Egyszerűen csak a Líbiai Szocialista Népköztársaság Szeptember 1-jei Nagy Forradalmának Vezére avagy a Forradalom Testvéri Vezére és Vezetője.

Gondolatmenet, politika

Kadhafi elképzelésében a nacionalizmus összefolyt a népi demokráciával és a kommunizmus egyes elemeivel. Az „iszlám szocializmusban” kisvállalatokat engedett magánkézbe, a nagyobbakat viszont államosította. Elviekben a jólét, az oktatás és a szabadság szerepelt kormányzása fő szempontjaiként, de betiltatta az alkoholt és a szerencsejátékot is. Mára az oktatás kiemelkedően magas színvonalon folyik, de a szabadságot hajlamos megkurtítani, főleg ha a sajtó ezen jogáról van szó (vagy bármi olyasmiről, ami kritizálná a rendszerét). A jólét ténylegesen emelkedett, ám az irányítást és a vagyonok szétosztását az úgynevezett népi bizottságokra hárította, amik az idő folyamán rendkívül korrupttá váltak, így fél évvel ezelőtt bejelentette ezek feloszlatási tervét (amit az idén hajt majd végre), és a pénz közvetlenebb szétosztását.

A pánarab mozgalom, az arab egység egyik nagy alakja, példaképe (Nasszer) 1980-as halála után az elképzelés vezetője. Több próbálkozása volt az afrikai arab világ egyesítésére, de egyik se járt hosszú távú sikerrel. Egyiptommal viszonya 1979-ben romlott meg, amiért az békét kötött Izraellel. Befolyása azonban az Afrikán kívüli arab világra is kiterjed. Komoly összetűzése volt Csáddal, de jó - ám nem „túl jó” - kapcsolatot épített ki a Szovjetunióval.

Támogatta a Palesztin felszabadítási mozgalmakat (és az IRA-t), amelyek közül nem egy vallott szélsőséges nézeteket és követett el terrorcselekményeket. Ilyen volt a ’72-es olimpián vérengzést rendező Fekete Szeptember terrorcsoport, a ’86-os berlini diszkó-robbantás, és a hatalmas botrányt kavart 1998-as Lockerbie-ügy, amikor Skócia felett robbantottak fel egy Boeinget, amely lakóházakra zuhant. Emiatt összeveszett az USA-val, amely még bombázta is az országot. Rondald Reagan a „Közel-Kelet veszett kutyájának” nevezte Kadhafit, és 1982-ben az USA megszüntette a líbiai olaj importálását, megtiltotta a technológiai exportot az országba. Európa nem követte Amerika példáját, bár Angliával sem ápolt túl jó kapcsolatot egy diplomáciai incidens miatt*.

Ugyanakkor presztízse Afrikán belül kiemelkedő, mivel sok szubszaharai térségnek nyújtott (és nyújt a mai napig) nagy összegű támogatást katasztrófák idején, és a szegénység felszámolása érdekében. Mivel a kontinens egyik legöregebb motorosa - már ami az országok vezetőit illeti -, ezért csupán politikai körökben is „régi és bölcs, törekvő vezető”-nek számít. Jó kapcsolatot ápol Nelson Mandelával és más nagy, afrikai vezetőkkel. Tevékeny részt vállalt az AU megalapításában. Eszméinek összefoglalását a Zöld Könyvben jelentette meg.

Irányváltás

A 90-es években az olaj ára drasztikus csökkenésbe kezdett, emiatt Líbia gazdasága is mélyrepülésbe váltott. Kadhafi immár nem utasíthatta el a felkínált segélyeket, a különböző USA és ENSZ szankciók is egyre mélyebbre martak, és a Szovjetunió összeomlása sem jött épp kapóra, így kénytelen volt változtatni eddigi politikáján. Először is felhagyott a terrorszervezetek támogatásával, sőt a WTC katasztrófája után ő volt az első arab vezető, aki elítélte az esetet. 2003-ban, Husszein erőszakos leváltása után újabb gesztust tett a nyugat felé: bejelentette, hogy az országban tömegpusztító fegyverek fejlesztése folyik és az ellenőrök beengedése után engedte azok leszerelését. Három évvel később atomenergia-megállapodást kötött Franciaországgal.

De Kadhafi nem csak szimbolikus lépéseket tett: beismerte a Lockerbie-katasztrófában való felelősségét és kártérítést is fizetett az érintetteknek. Mindezekért cserébe a nyugat eltörölte a különböző szankciókat, és jórészt leszedegette Líbiát a negatív listákról. Az öt bolgár nővér kiadatási botrányát végül pozitívan kezelte (őket Líbiai gyerekek szándékos AIDS-el való megfertőzésével gyanúsították): az ápolók halálos ítéletük ellenére hazatérhettek.

Ennek köszönhetően a diplomácia erőteljesen fellendült Kadhafi körül. 2004-ben Tony Blair brit miniszterelnök látogatott az országba, 2006-ban pedig Amerika újította fel az országgal a kapcsolatot. 2007-ben Nicolas Sarkozy látogatta meg Líbiát, és jó pár kétoldalú, valamint EU-Líbia közti megállapodást hozott tető alá. Az igazi átjáróház a 2008-as olajár-robbanáskor következett be: Condoleezza Rice békejobbot nyújtogatva rohant az országba, az olaszok hirtelen kártérítést fizettek a gyarmati időszakért beruházások formájában és Putyin is meghívta Kadhafit magához.

Végösszegzés

Az olajár ismét lecsappant - így Kadhafi jólneveltsége biztosított -, a gázháború miatt mégis bizakodhat a szénhidrogénekben gazdag, reformok útján elindult afrikai ország. Bár a vezető tökéletes egészségnek örvend, de erős dohányos, és nyolc gyermeke közül az egyik biztos alkalmas lesz arra, hogy átvegye esetlegesen megüresedő helyét. Afrikai ügyeit pedig eddig jól intézte, így céljaiban megbízhatnak az AU népei - csak túlzott vallásossága, és a kritikával szemben tanúsított intoleranciája okozhat problémákat. Annyi biztos, hogy jobb elnököt nem választhattak volna, ha komolyan gondolják az Afrikai Egyesült Államok gondolatát. A kérdés csak az, hogy komolyan gondolják-e, és ha igen, akkor mennyit hajlandóak feladni a célért saját függetlenségükből.