A mai naptól a csapból is az érettségi folyik majd – szokás szerint, ilyenkor van szezonja neki. Kis nyugalom a politikai hírek között, mi akár örülhetünk is neki. A diákok már kevésbé, de ez egy ilyen világ – rettegtünk mi is a matektól, meg a kissé elvarázsolt töritanár kérdéseitől. Azért csak meglett valahogy.

Nem különösebben féltem a mostaniakat sem, ha minden igaz, ez a rendszer már kevésbé biflázós, inkább a megértésről szól, meg a nebulók kreativitásáról (nem mintha korábban nem lett volna ilyen, az illetékesek elképesztő műgonddal vadászták össze a legrészletesebb atlaszokat és szöveggyűjteményeket – utólag is köszönet érte).



Ami izgalmasabb, az az, ami utána jön. Mert elcsépelt közhely, hogy az érettségi jelenleg vajmi keveset ér. (Sőt, utólag csendben igazat kell adnom egykori évfolyamtársamnak, aki kárpitostanulóként nagyjából lehülyézett a kéttannyelvű gimi miatt – elég gyakran éreztem az elmúlt években, hogy egy csepp piacképes szaktudás éppenséggel nem hátráltatna némelykor.) Ami sokkal viccesebb: az érettségit egyenes ágon követő egyetemi tanulmányok értékét is rég leírták már a hozzáértők. Csak az a szomorú, hogy a szülőknek (és gyerekeknek) még mindig nem szóltak.

Úgyhogy a gyermekek tömegei indulnak meg az őket tárt karokkal váró egyetemek felé (naná, hogy várják őket: fejpénzt kapnak utánuk, sok diák egyenlő sok lóvé). Ahol ellébecolnak pár évet, mielőtt kilépnének a munkanélkülipiacra.

Normálisabb oktatók enyhe berzenkedésével kísérve: Ormos Máriának már telement a törpje a helyzettel, tegnap este Juszt Lászlónál Spiró György közölte, hogy az ELTE oktatói és hallgatói állományának kilencven százaléka hülye (rossz nyelvek szerint nem garantált, hogy ő a tíz százalékba tartozik, de az oktatói stílus alapján ne minősítsünk – amiket mondott, minimum érdekesek voltak).

És valahol igazuk van. Sok hasznos lehetőséget nem látni a fiatalok előtt: vagy elmennek valamelyik bölcsészkar büfé-ruhatár szakára (és már tarisznyát sem hordanak, hogy könnyen azonosíthatóak legyenek), vagy ha semmi más nem jön össze, tanárnak (így keressünk iskolát gyermekeinknek). Vagy csatlakoznak az állás nélküli jogászok egyre népesebbb klubjához (láttam én már doktorált titkárnőt, aki a gépírástudása miatt kapta meg az állást), esetleg mennek a közgázra, banktisztviselőnek így is lehetnek jók (Köszönjük, Emese: volt öt szép éve). Ad abszurdum háeresnek (mert már a munkaügyiseknek is van diplomájuk). Lenne még az orvosi pálya, de abból meg Anglia profitál (vigyázzanak a frissen végzett magyar orvosokkal, ha csak ide voltak jók, valami nem stimmel).

Csak az nem világos, hogy ez miért is van még mindig így. Az érettségizők szépen lefelelnek Adyból, különös tekintettel a szerelmi motívumokra az istenes versekben (esetleg az istenkép a szerelmi lírában, különös tekintettel az időmértékre), esetleg bebizonyítják Pithagorasz tételét (hogy minek is, ha az agg görögnek már sikerült, számomra mindmáig rejtély), és így tovább. Az athéni demokrácia fejlődése és a cserépszavazás, nem folytatom. Aztán (ezzel a lendülettel) bekerülnek egy egyetemre (tényleg szégyellje magát, akinek már ez se jön össze), és buliznak jókat. Tanulni – na, azt nem nagyon fognak (mert az oktatók kilencvenöt százaléka alkalmatlan a tudás továbbadására, házi felmérésünk szerint). Átevickélnek a vizsgaidőszakokon, és majd egyszer jó lesz.

Meg persze majd írnak hosszas litániákat a tanulás értelmetlenségéről, ha lesz rá lehetőségük (legrosszabb esetben blogolnak egyet, az úgyis divat – és mókás megnézni, hány felsőfokú tudással bíró megmondóembernek nincsenek alapvető fogalmai sem a magyar helyesírásról).

Az viszont nagyjából elképzelhetetlen, hogy valaki harmadikban odaálljon a kölykök elé: srácok, gondoljátok meg jól, tanulni nem fogtok semmit, sokba kerültök a szüleiteknek, és diplomával tanulhatjátok a pofáraesést. Ciki érzés lesz, gondolkodjatok el azon, hogy lehet kikerülni. Ez persze elgondolkodtatná az embereket az oktatási rendszer, mint olyan értelméről. Az meg nem tenne jót az oktatásra szakosodott intézményeknek – okos ember azért nem játszik maga ellen.

Legfeljebb rinyál arról értelmiségi réteglapokban, mennyire nem jó a magyar oktatási rendszer. Remek tanárok már feladták (Ormos Mária, a Spiró is morog), fölösleges, értéktelen diplomákat osztanak (titkárnők vannak jogi végzettséggel, képzeljék csak el. dr. X. Y. menedzserasszisztens). és ez ellen senki nem mer fellépni, legfeljebb néha hőbörögnek egy sort, és réteglapokban megírják, hogy Ormos Mária, meg értéktelenség – nyugalom, még egyszer nem írom le végig.

Úgyhogy nagyjából így állunk mostanság – felülről nézvést még megvolna az ország, ahogy a klasszikus írja, de közelebbről már ugyanaz van, mint minden más területen: alaposan beállt, mozdíthatatlan nihil, ékes szólamok egyfelől, az értelmes változtatás (és az erre való igény) hiánya a másik oldalról. Langymeleg lábvíz, ahogy az lenni szokott mifelénk.

Egyetlen pozitívuma van az egésznek, és ebből sem a Nyájas Olvasó profitál, hanem mi, az Önök szerény és elszánt szolgálói: ezt az írást egy év múlva is leközölhetjük, senkinek sem fog feltűnni (na jó, a Spiró-megnyilvánulás dátumát majd átírjuk, csak hogy ne panaszkodjanak).