Fizessenek a gazdagok!

Magyarország relatív siker

Mondja Greskovits Béla és ki is fejti: „A kérdés csak annyi, hogy ezen a visszataszítónak leírt globális világgazdaságon belül lehetséges-e, hogy kis nemzetállamok, mint Magyarország vagy más keleteurópai országok vagy a nyugateurópai kisállamok valamilyen befolyással bírjanak a sorsuk fölött? A másik, hogy vannak-e sikersztorik ezen a globális világgazdaságon belül? Mind a két kérdésre a válaszom igen. Itt lehet, hogy meg fogom lepni magukat, de én közép-kelet európán belül a visegrádi országokat – Szlovéniát, még Magyarországot is – sikeres fejlődési úton levőnek látom. Ez kileng ma Magyarországon és kilengett más országokban is. De mondanék néhány tényt, amire alapozom, amit mondok. Az egyik: ezek az országok 1990 és 2006-2007 között hihetetlen dinamikus transznacionális vállalatok által újraiparosított exportgépezetekké váltak. Nagyon sok olyan árucsoportban, ami képzett, egészséges munkaerőt igényel, és amit tipikusan a fejlett országok exportálnak egymásnak meg a világnak. Nem tudom közismert-e, de mondom, Magyarország a világ ötödik autómotor-exportőre. Többet exportál, mint Brazília, Mexico, Kína, Svédország, vagy Nagy-Britannia.

A visegrádi országok a világ első húsz országa között vannak. Van-e ennek jelentősége? Van. Ez a siker teljes mértékben a kelet-európai képzett munkaerő, manageri munkaerő kihasználásán alapul, és olyan típusú tőkés társaságok betelepülésével járt a közép-kelet európai régióba, amelyek bizonyos értelemben sokkal jobb munkahelyeket teremtenek, mint mondjuk egy másik fajta transznacionális társaság, az alacsony képzettséget igénylő szolgáltatásokban – textiliparban, ruházati iparban, cipőiparban, faiparban – működő társaságok. Miért relatíve jó ezeket a társaságokat a régión belül tudni? Azért, mert kevésbé mobilak. Egy ilyen transznacionális vállalat persze el tudja hagyni az országot és eltűntet 5-10 ezer munkahelyet is, de mégis csak – hogyha egy hasonlattal élnék – olyan, mint egy repülőgép anyahajó. Összehasonlítva egy vitorlással, ami mondjuk egy nemzetközi textilipari cég, amíg egy vitorlásnak semmibe nem kerül otthagyni egy kikötőt, egy repülőgép anyahajó bár tud, de sokkal kevésbé mozdul, miközben relatíve jobban fizetnek és relatíve jobb körülményeket ajánlanak fel.

A visegrádi régión és Szlovénián kívül a kelet-európai országok nagy része egészen más specializációt követett. Tipikusan harmadik világit, vagy ezeket az igazán kizsákmányoló, mondhatni munkás-nyúzó iparokat telepítették meg. Románia exportjának 48-50 %-a ez a fajta könnyűipar, textilipar, ahol alacsony fizetések vannak, nagyon rossz munka körülményekkel. A többi ország egy jelentős része – a balti államokat egyébként ideértve – inkább a tradicionális, inkább a rosszabb munkakörülményeket biztosító, rosszabban fizetett állásokat teremtette meg.”

A siker titka a jóléti állam

Adja meg az okát a relatív sikernek Greskovits: „A következő érdekes kérdés, hogy érdekes módon ezeknek a tőkés társaságoknak az országokba vonzására nem azok az országok voltak képesek, amelyek követtek egy neoliberális receptet és nagyon jelentősen megkurtították a jóléti államaikat, hanem a visegrádi országok és Szlovénia, melyek az összes egykori kommunista ország közül a legtöbbet költötték a társadalmi jólétre, nyugdíjakra, egészségügyre, oktatásra, családi pótlékra és a többire 1990 és 2006 között. Itt most mondanék röviden számokat, hogy lássuk mi a világon belül a helyes spektrum. Tehát a jóléti kiadások „per” nemzeti jövedelem aránya a visegrádi országokban kb. 20%. Magyarországon több, Szlovákiában kevesebb. A balti államokban 12-13 %. A közép-ázsiai államokban, Oroszországban vagy a balkán más részein (Romániát és Bulgáriát is ideértve) 10 és 12 % között van. Latin-Amerikában átlagosan 8 %. Nyugat-Európában, tehát a régi uniós tagállamokban 27-28 %, Írországban a legkevesebb, Svédországban közismerten a legtöbb. Angliában relatíve sok, 24 %. Ez az a spektrum, amin belül a visegrádi országok, közép-kelet Európának ezen része elhelyezkedik. Tehát abban az értelemben mondom, hogy siker a visegrádi országok sztorija, hogy egy viszonylag kedvező, tehát a nyugati államokhoz hasonló exportspecializációt sikerült kialakítania nyugati tőkével, amelyek viszonylag jobb munkahelyeket ajánlanak, mint a világ sok más részén. Ezt relatíve nagyvonalú jóléti költekezéssel tudta kísérni, ami miatt a társadalmak nem estek szét annyira, mint amennyire széteshettek volna. Emiatt is egészen az európai uniós belépésig politikailag nagyjából kiegyensúlyozott környezetet teremtett. Ezeknek az országoknak működő demokráciája volt, sőt van is.”

Nem csak a multicégeké a világ

„Én a világgazdaság, világtársadalom centrumában lévő hatalmi csoportot, nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúrának hívom – fejti ki Szalai Erzsébet csatlakozva Bogár László eszmefuttatásához – amelynek részei a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek, a multinacionális vállalatok, a globális média és az Egyesült Államok politikai és katonai elitje. Igaz, ennek a hatalma az utóbbi egy évben elég jelentősen meggyengült és itt Kína és India nagyon-nagy riválisként fog fellépni. Ez nem egy örökbe szabott hatalmi viszony, várható az Egyesült Államok pozícióinak gyengülése az elkövetkező évtizedekben. Ugyanakkor nem vezethetjük le a globális folyamatokat abból, hogy ezek az erők ezt vezérlik és a piac logikája alapján a maguk hasznára folyamatosan jövedelmeket csoportosítanak át. Itt rengeteg spontán folyamat van. Maga a globális piac spontán logikája is része az úgy nevezett globalizációnak, amely úgy allokálja az erőforrásokat az alávetett területeken, hogy a perifériáról, a félperifériáról a centrum felé csoportosítja át az erőforrásokat. Én azt gondolom, hogy Magyarország és Kelet-Európa egy kudarctörténet, függetlenül attól, hogy a GDP mennyire nőtt. Például a multik magasan kvalifikált szakmunkásokat alkalmaznak betanított munkára. Amelett a globális tőkének az alaptermészete az, hogy nem teremti, hanem kiváltja a munkahelyet. Abban igaza van Greskovits Bélának, hogy a külföldi tőkét be kellett hozni, mert aki ebben a régióban nem hagyja magát kifosztani a szuperstruktúrák által, az még rosszabb helyzetbe kerül. Ettől még és éppen ezért ez egy kudarctörténet. A konvergenciaporgram véghezvitele teljesen hazavágta a magyar tulajdonú gazdaságot, nincs igazán belső piac a magyar gazdaságban. Nagyon jó tehát, hogy itt vannak a multik, mert ha nem lennének, akkor még rosszabb lenne, de mi haszna van a magyar gazdaságnak abból, hogy kettő helyett öt százalékkal nő a GDP, ha a multinak nincs kapcsolódása a hazai termeléssel?”

A visegrádiaknak össze kell fogniuk

„Magyarország a legrosszabb foglalkoztatottsági mutatókkal bíró ország Európában, első sorban azért, mert a tőke nem teremt munkahelyeket. Ezért kell akkora adókat kivetni, és ez egy önmagát erősítő spirállá válik. Minél kevesebben adóznak annál magasabbak az adók és minél magasabbak az adók, annál kevesebben dolgoznak. Ennek az az oka, hogy hiányzik az a belső piac, ami ellensúlyozná a nemzetközi piacnak való kiszolgáltatottságunkat. Van kitörési lehetőség, a többi visegrádi országgal együttműködve kéne ennek a közép-kelet európai térségnek egy érdekérvényesítő centrumot alkotnia, különben tényleg ki leszünk fosztva. A globalizációkritikát, a nemzetközi szervezetek kritikáját, a globális reformokra való törekvést tehát együtt kell gyakorolni a nemzetállami szintű érdekérvényesítéssel. Globális érdekérvényesítés nélkül nincs lokális sem és fordítva.”
@@

A lokalitás fohásza

„Felmerül a kérdés – így Heltai – ha az IMF és a Világbank a washingtoni konszenzus propagálói, miközben eredetileg a nagy világgazdasági válság tanulságai, az elszabadult piacgazdaság okán hozták azokat létre, mint szabályozó intézményeket, akkor nem lehetne-e visszaterelni őket, eredeti funkciójukba?”

„Nem kizárható, de az a tendencia, amelyik az elmúlt pár évtizedben figyelhető meg, elég végzetesen a korábban elemzett irányba viszi a folyamatokat.” – feleli ismét Bogár László, majd a lokális megoldások elemzésével folytatja, csatlakozva Szalay Erzsébetnek a közép-kelet európai összefogást sürgető elképzeléséhez. „Tudomásul kell venni, hogy a globális tőke, a transznacionális vállalatok azért szeretnek bemenni a lokalitásokba, mert ott – természetesen – minél nagyobb profitot akarnak termelni. Ezzel nincs is semmi probléma, ez a feladatuk, ha úgy tetszik. Épp ezért természetes az is, hogy minél kisebb béreket akarnak fizetni, hogy minél alacsonyabb adókat fizessenek és minél alacsonyabb legyen a szabályozási szint az adott lokalitásban. Az a legjobb, ha gyakorlatilag semmiféle normát nem kell betartani, nem macárálják szegény tőkét mindenféle környezet- vagy munkavédelmi és egyéb előírásokkal, hiszen az mind költség és így profitcsökkentő tényező. Tehát ez teljesen természetes, úgy kellene felfogni – más kérdés, hogy a lokalitások döntő többsége nem így fogja fel – mint egy adásvételt, ahol a globalitás a vevő és a lokalitás az eladó, az ügylet tárgya pedig a lokalitás értékmezői, a jól képzett és ahhoz képest olcsó munkaerő, az egész infrastrukturális rendszer amit a termelés folyamat közben használ a globális tőke. Azaz, a lokalitás képviselőjének, a mindenkori nemzetállamnak fel kéne mérnie, hogy a globális tőke mit hoz és mit visz, legalább amortizációt kéne fizetnie, bért és adókat, hogy a lokalitás is nyerjen ezen az üzleten. Ehhez kénytelen vagyok egy számadatot említeni. A magyar gazdaságot abszolút meghatározó, körül-belül két tucat legnagyobb multinacionális vállalat 12 százalékot foglalkoztat, a teljes bértömeg 15 százalékát fizeti – tehát egy kicsit tényleg magasabbak a bérek – nem egész 40 százalékát fizeti az összes adónak, és az összes adózás utáni nyereség 92, nem tévedés 92 százaléka ezé a két tucat multinacionális vállalaté. Ez egy katasztrofálisan rossz szabályozás, erre mondja a vicc hőse, hogy ügyes. Ez nem is latin-amerikai, hanem afrikai szintű kifosztása egy lokalitásnak! És ezek a szerencsétlen lokalitások versenyeznek egymással, és egymásnak ígérnek alá! Az is egy történelmi lejtő, hogy régen a gumigyártást, mint a legkoszosabb ipari tevékenységet a centrumokból a legocsmányabb perifériákra helyezték ki. Azt még valahogy elviseltük, hogy mi fizettünk még rengeteg pénzt, és egy Dél-Korea nevű periféria egy Magyarország nevű kvázi, centrum országba helyezte ezt a tevékenységet, de hogy még egy India is, és mi fizetünk ezért rengeteget, az már megint a megvalósult abszurditások világa!

Az a probléma, hogy katasztrofálisan rossz alkukat kötnek a lokalitások, és egymással versenyeznek ebben, ahelyett, hogy összefogva, regionálisan meghatároztak volna egy szintet, ami alá bérben, adóban, szabályozásban nem mennek. „Ideiglenesen hazánkban állomásozó multinacionális cégek” mondhatnám, mert állandóan azzal riogatnak bennünket, hogy ha szigorítanánk a feltételeken, jobb alkut akarnánk kötni, amiben nem tisztán vesztesek vagyunk, akkor továbbállnának. Ez javarészt blöff. Aligha állnának tovább olyan vállalatok, melyek – és ez 12 évek keresztül így működött – két évente megduplázták a bevételüket. Vannak sikerek, de csak azokban a lokalitásokban, melyeket a globális véleményhatalom megbélyegző jelzőkkel szokott illetni, nacionalistának, populistának és protekcionistának hívva azokat.

A lokalitások fohásza, amit azok elitjének kéne elrebegni a globalitáshoz, körülbelül úgy hangozna, hogy: >>Kedves Globalitás! Nagyon örülünk, hogy itt vagy! Nagyon örülünk, hogy kifosztasz bennünket, hogy külszíni fejtéssel kiaknázható munkaerő-lelőhelynek tételezed ezt a lokalitást – mi egyébként Magyarországnak szeretjük hívni, de ezen nem fogunk összeveszni – csak azt kérjük tőled, hogy legalább annyi étékhányadot hagyjál vissza, amelyből a számodra való, hosszan tartó, kényelmes kifoszthatóság állapotába rendszeresen fel tudjuk magunkat hozni.<<

Az a tény, hogy az elmúlt húsz évben, amióta multinacionális cégek bejöhettek Magyarországra a bennszülöttek jövedelmi alapját képező reálbérek 0,7 százalékkal emelkedtek évente, ami inkább jelkép mint szimbólum, a hazánk területén ideiglenesen állomásozó tőkestruktúrák profitja meg valahol 20 és 30 százalék között növekedett évente. Ez egy rossz hír, de van egy jó hírem is! Még egyszer ilyen húsz évet már egészen biztosan nem kell, hogy elszenvedjünk, mert az első évtized végén fizikailag megszűnik az a valami, amit eddig Magyarországként ismertünk.”

Az ördög ügyvédje

Milyen a multiszektoron kívül a munka- és a vezetési kultúra? A politikához való kijárós viszony? Abból a szempontból a multinacionális cégek sem nemzeten felettiek, hogy ahonnét jöttek, onnan hoztak magukkal egy munka- és vezetési kultúrát, és meghonosították azt – veti fel Heltai László, az ördög ügyvédjeként.

Szalai Erzsébet válaszol elsőként: „A multiknál magasabbak a bérek, sokkal kulturáltabbak a munkakörülmények és e mellett a fekete- és szürkemunkának az aránya kisebb, van, de sokkal rejtettebben és burkoltabban alkalmazzák azt. Az is igaz, hogy a kizsákmányolás rátája a hazai tulajdonú vállalatoknál magasabb, mint a multiknál. Ez mind hozzátartozik az igazsághoz, ahogy az is, hogy az államhoz való viszonyban a multik sokkal nyíltabb kártyákkal játszanak, mint a hazaiak. Igaz, vannak magyar multik is. Nézzük meg a jó öreg Demján elvtársat, aki kijelentette ezelőtt egy hónappal a Figyelőben, hogy ez egy szar ország, és innen el fog menni. Csak egyetlen-egy mondat – szól közbe Bogár – tavaly 550 milliárd forinttal nőt a GDP és ennek 40 százalékát Demján és Csányi jövedelemnövekedése adta, ez nem vicc! Lehet, hogy az ötven-, vagy százszoros jövedelemkülönbséget is normálisnak tartani, de hogy valaki ötmilliószor annyit keres mint én, akkor az egészséges gyanakvás csak eluralkodik az emberben… De a legfelháborítóbb, hogy miután kifoszt még le is szaroz bennünket! – veszi vissza a szót Szalai, de nem marad sokáig nála: Én már csak tudom, hiszen én tettem szarrá! – nevet fel Bogár. Nem vagyok nacionalista, azt állítom, hogy a hazai és külföldi tőke logikája között különbség nincs, sőt a hazai még erőszakosabb, még kizsákmányolóbb a munkásokkal, mint a külföldi tőke.”

Fizessenek a gazdagok!

„Ha valamilyen szupererős mozgalomnak az irányító testülete lennénk – kezdené a kérdést Scheiring Gábor a Védegylettől, de egy közbeszólás félbe szakítja: Nincs irányító testületünk! – …szóval, ha szerves alkotói lennénk, de azért befolyással bírnánk erre a bázisdemokratikus mozgalomra, akkor mi lenne az a kettő legfontosabb gazdaság- és társadalompolitikai lépés, amit szerintetek meg kellene lépnünk?”

„Egy, a közoktatás, azon belül az alapképzés ahonnan el kellene kezdeni. Kettő, a nemzetközi összefogás a többi kelet-európai országokkal.” – válaszol Szalai Erzsébet.

„Az alacsony foglalkoztatás a legnagyobb probléma. A másik az adó nem fizetés, ez cégekre és magánszemélyekre egyaránt kiterjed. Vannak, akik jogi alapon, mint a multinacionális nagyvállalatok és vannak, akik elsumákolják. Én szeretem, hogy Magyarországnak relatíve masszív jóléti állama van, bár most rogyadozik. Én nem örülök annak, ha nekiesnek és le akarják mészárolni, vagy megreformálni. Én abban rosszat sejtek. Egy tény, hogy a multinacionális, globális világban azt nem tiltják, hogy egy országnak bőkezű jóléti állama legyen, csak tudja finanszírozni. – fogalmazza meg a legégetőbb bajokat Greskovits.

Bogár László az elmúlt 50-60 év negatív demográfiai fejleményeit ismertette számokban, hozzá téve, hogy erről évtizedek óta tudni lehet, mégse látszik semmi, hogy tettünk volna ellene. „Ezért legfontosabbnak egy szimbolikus mozzanatot tartanék, azt, hogy erről végre normális diskurzus folyjék, tudniillik Magyarország ma a verbális polgárháború állapotában van, alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb, zavarosabbnál zavarosabb, hazugabbnál hazugabb, hamisabbnál hamisabb narratívák, sehonnan sehova viták csatája zajlik. Az elsőnek ennek a verbális polgárháborúnak a beszüntetését tartanám, hogy ezekről a kérdésekről, melyek ma felvetődtek lehessen tárgyilagosan beszéléni. Ehhez képest mi zajlik a diskurzusban? A közbeszéd teljesen szét van roncsolva, primitívebbnél primitívebb, hülyébbnél hülyébb pszeudotémákon folyik a csontrágás, miközben ezek az ötven-hatvan éve húzódó, vészjósló komplex társdalom-újratermelési viszonyokkal kapcsolatban nem hogy válasz nincs, de még a kérdéseket sem tudták az elmúlt húsz évben, az egyébként erre szolgáló társadalmi-politikai elitek megfogalmazni.

„És adózzanak a multik is!” – szólalt meg Szalay. „Ha 38 százalékot adóznak, miközben a profit 92 százaléka az övék, akkor ott vannak még tartalékok… – fűzte hozzá Bogár László.” Vannak még tartalékok, a politikai kínálatban is.