Anettka magányos éjszakái

Rezső cipői katonás rendben sorakoznak az előszobában, öltönyei vasaltan lógnak a szekrényben, szennyes ruhái mosásra várnak. Anettkáról mindenki azt tartja, hogy rendkívül erős nő. De vajon mennyire az?

– Egyedül vagyok itthon – mondja halkan Anettka. Hangján hallani, fegyelmezett, összeszedett akar lenni, de elég egy szó, ami Rezsőre emlékezteti, és azonnal sírni kezd. – Azt mondták a barátaim – folytatja –, hogy ha azonnal nem jövök haza, soha többé nem leszek képes betenni a lábam ebbe a lakásba. Hát hazajöttem – mondja megtört hangon. – Nem félek egyedül, mert nem is vagyok egyedül. Az erő, amely mozgat, nem az én erőm, ezt kaptam valahonnan. Tegnap mostam. Amikor kinyitottam a gép ajtaját – mivel ott tartom a szennyes ruhát – észrevettem, hogy Rezső pólója is benne van. Mit tehet ilyenkor az ember? – kérdezi zokogva. – Kidobjam, vagy kimossam? Kimostam. Aztán szépen összehajtogattam, és betettem a szekrénybe a többi ruha közé. A temetést is egyedül intézem.

Kettejük közül mindig Anettka állt reflektorfényben, Rezső a háttérbe húzódva irányította felesége karrierjét. A műsorvezető most azt szeretné, hogy mások is megtudják, ki volt a férfi, akit mindenkinél jobban szeretett.

– Szeretnék emléket állítani Rezsőnek. Egy CD, DVD összeállítást tervezek, melyen szerepelne Rezső utolsó karácsonyi ajándéka, egy versciklus, amelyet hozzám írt, és melyet Ambrus Ákos zenésített meg. Ezenkívül színpadi előadást is tervezek, melyben az opera, az oratórium, és az Anettka dalok is megszólalnának. Ezt Rezső nagyon szerette.

Anettka hosszú csend után sztólal meg újra.

– Nem furcsa? Azt mondta Rezső, hogy életünk végéig együtt leszünk. Igaza lett! Az ő élete végéig.