2007. február 6. kedd 10:30 - Déri Barna

Emellett  nyilván nem volt időm elmenni a nemzetközi jogsiért, ami kötelező lenne a bérléshez. Majd 5 perccel azután, hogy kimondtam: autót szeretnék bérelni, a kezemben volt egy Suzuki Sporty Caribian kulcsa, ántázendbát (One thousand Baht, kb 5000 ft/nap). Zsibbadságomból felocsúdva szaladtam a kölcsönzős után, hogy kaució, szerződés? Erre csak bután nézett, mit akarok tőle, és megkérdezte, hogy esetleg masszázs?

Ekkor szembesültem az autóval először igazán. Azt sejtettem, hogy a megszokotthoz képest valami nagyon mást fogok kapni: számomra az autó hosszú, széles, nagyköbcentis V8-as, automata, és ha lehet, akkor amerikai. Aminek a kulcsát szorongattam, az viszont rövid, keskeny, sor4 és Suzuki. De legalább olcsó. A Sporty Caribian név nagyon nem volt ismerős, az autó maga igen: a használt terepjárópiac egyik sztárja, a Samurai utódja lehet, gondoltam. Később, itthon tudtam meg: ez nem az utód, ez maga a Samurai. Kicsit fazoníroztak rajta, a Samurai kedves, kicsit bambán mosolygós orrát a Land Rovertől elcsaklizott lámpaelrendezéssel fickósították, kevertek pár új színt, szóltak a helyi Nissan gyárnak, hogy nem gyártaná-e esetleg, és már kész is volt. És akárki akármit mond, ez a kis autó ezekkel a nagy csövekkel, ebben a színben kimondottan harmonikus, sőt, ki kell mondanom, szép. Jól állnak neki a fehér felnik, az egész olyan kis tömzsi macsó benyomást kelt.

Egészen addig, amíg be nem ül az ember, sokkal drágább autónak képzeli, mint amilyen valójában lehet (sajnos máig nem tudtam kinyomozni, mennyiért vesztegetnek arrafelé egy ilyent). Bent aztán tombol a spórolás és a minimalizmus. Ahol nem a pőre vas látszik, ott rettenetes műanyagok találhatóak, minden megoldás büszkén kiabálja a világba, hogy ennél olcsóbb nem lehetnék. Műbőr ülések, műanyag kárpitok, plasztikforradalom. 190 centimmel és más irányba is tekintélyes méreteimmel nem is álmodtam különösebben kényelemről, úgyhogy alapvetően magamat is megleptem, hogy olyan sokkal már nem is akartam hátrébb tolni az ülést, köszönhetően persze a magas üléspozíciónak. Csak a kormányt szerettem volna beljebb tolni: egy kicsit fickósabb kanyarvételnél definíciószerűen megnyomtam a dudát a könyökömmel, ami viszont olyan érzékeny, hogy már akkor is ordít, ha csúnyán néznek rá.

Úgyhogy rám néztek csúnyán a legváratlanabb pillanatokban megrendszabályozott robogósok. Az ajtó akár teljesen előrenyitható lenne, ha ettől nem óvná meg egy meglehetősen kisiparinak minősített gumicsík, ami viszont kiválóan alkalmas arra, hogy a lezseren kivágott ajtóval bosszúból Suzuki-ajtókeret formájúra alakítsa homlokunkat.

A jobb lábam folyamatosan az ablak tekerőjének nyomódott, hülyébb helyre nehéz lett volna tenni, a jobb vállam pedig a B oszlopon pihent konstans. Középkonzol hála istennek nincs. Ez a helykínálat azonban fejedelmi a hátsó ülésnek csúfolt padhoz képest, ahol egy 20 centis ülőlap előtt 10 centis lábtérrel kell gazdálkodni. Ideális terep guminők napi edzésmunkájához.

A műszerezettség meglepő módon ANNYIRA nem is spártai: még fordulatszámmérőt is kapunk, éjszaka pedig kellemes piros fény világítja meg a számlapokat. A kényelmi extrák a tekerhető kormányban és a vezetőoldali gázpedálban ki is merültek első ránézésre: csak jó egy óra múlva jöttem rá, poénból kipróbálva, hogy az autó klímás. Olyannyira, hogy a klíma kvázi kikapcsolhatatlan. Először azt hittem én vagyok a béna, de nem: van egy tolóka, hideg-meleg, meg három fokozatban állítható ventillátor. Hidegre állítva nagyon hideg, legmelegebbre állítva kicsit hideg, de egyértelműen hűvösebb, mint a kinti 40 fok. Ablakra fújást egy hétig kerestem, nincs. Pedig a lyukak a műszerfalpárnában megvannak. A klíma viszont valami brutálisan erős (el is fogyasztja az amúgy sem népes ménes komoly hányadát), fél perc alatt sarkvidéki hideget tudott csinálni, akárhol hagytam a napon az autót. Az égve maradt lámpára nem figyelmeztet semmi, meg kb. semmi másra sem, van egy olajnyomás, töltés, 4wd, index, hosszúfény visszajelző, és kész.

Átvételkor közölték velem, hogy tankoltak bele két litert, és az 20 kilométerre jó, amit akkor nehezen akartam elhinni: egy ekkora autó nem fogyaszthat 10-et, főleg, hogy a szigeten igazából nincs olyan, hogy város. Tévedtem: szinte hajszálra 10-es fogyasztást sikerült elérni, és ha nem csalódom, ebből 3 minimum a klímára ment el, mert a menettulajdonságok és az autó tömege semmi ilyesmit nem indokolna. Megmondom őszintén, a motorról is annyit tudok, hogy 1.3as (amíg meg nem néztem, szent meggyőződésem volt, hogy 1.0, azért ilyen gyenge), a pontos teljesítmény és nyomatékviszonyokat jótékony homály fedi, legyen annyi elég, hogy kevés. Azt gyanítom, hogy a felsorolt lehetőségek közül is a legkevesebb, legalábbis ha abból következtetek, hogy 91-es benzint kellett bele tankolni.

Ha már gyenge, legalább legyen hangos, gondolhatták a Suzukinál, mert alapjáraton is van hangja, de 2500 fölött már szinte lehetetlen a szomszédunkkal való, normális hangerejű beszélgetés, ehhez még hozzájárul a gumik szintén meglehetősen magas gördülési zaja. Úgy látszik, nem csak a beltéren, a hangszigetelésen is sokat spóroltak. Az egész élmény majdnem olyan, mint a Trabantomban volt: 80-nál már azt hiszi az ember, hogy itt a vége, és már nagyon megyünk. Az utolsó napon jöttem rá, hogy hiába van olyan hangja 3000-nél, mint akinek a lelkét tiporják ki, van azért élet fölötte is, és füldugóval egészen 6000-ig lehet pörgetni a kis 1.3-ast: itt már ráutaló magatartást tanúsít a gyorsulásra, és a hangja is valamivel ércesebbé válik.

Nyomatékról inkább ne beszéljünk: az nincs. A pedálrend meglepően korrekt viszont (jóval nagyobb japán autókban is küzdeni szoktam a széles cipőimmel a gáz-fék váltáskor). A váltó érdekes. Karcos, hosszú utakon jár, de mindig bevette, és mindig tudtam, hogy mit vett be. Na jó, majdnem mindig, de az is inkább csak a balkezes váltás szokatlanságának volt köszönhető, mikor 1-es helyett hármast kapcsoltam. Mivel a motor nyomatéka nem kedvez a túlságosan leejtett fordulatszámnak, muszáj volt viszonylag gyorsan kilincselni, és még a fickós váltásokat is szó nélkül tűrte. Az egyetlen, amit negatívumként talán megemlíthető, az a 2wd-4wd kapcsolókarjának terhelés alatt történő iszonyatos rezonálása, valamint hogy a fokozatok a motor erejéhez képest kissé túlvállaltan hosszúak.

Az aszfalton való viselkedéséből sejthető: ezt az autót nem erre találták ki. Imbolyog, dől, minden kis úthibán hihetetlenül pattog (na ja, 4 laprugó) rettenetesen alulkormányzott, na meg a kormány maga is megérdemel egy külön misét. Kopptól koppig 4-et fordul (szervo nuku, bár egy hét alatt láttam egy olyat, aminek a hátulján öles betűk hirdették a power steeringet), és ilyen holtjátékot utoljára a Petzvál József utcában láttam, azon a nagyhírű szétberhelt kockaladán, ahol annyi műszaki vizsgázó vérzett már el. Itt viszont gyárinak tűnt a dolog, mert egyrészt az autóban alig volt 9000 km, másfelől nem kopogott és kotyogott semmi a futóműben. A fék viszont teljesen korrekt, jól adagolható, és viszonylag harapós. Letérve a főútról, és bekapcsolva a négykerékhajtást aztán megtáltosodik a kis Caribian.

Túlnyúlások szinte nincsenek, tengelytáv sincs, magas is: számomra egészen valószínűtlen bakhátakon és szintkülönbségeken is vigyorogva ugrott át, és minden porcikája azt sugallta, hogy otthon van, élvezi. Így persze a belső puritanizmus is értelmet nyert: ha valami, hát ez tényleg tisztítható gőzborotvával. Én pedig széles mosollyal csapattam vele a felázott salakszerű talajon mindenfelé a sziget belsejében, ahova a helyiek is szerveznek dzsipes túrákat, de ez így nagyságrendekkel élvezetesebb, és persze kevésbé tervszerű volt.

Egyszer aztán be is navigáltuk magunkat valahova, ahonnan azt gondoltam, nem jövünk ki, de a kis Caribian ezt sokkal jobban tudta nálam, és utólag visszagondolva könnyed magabiztossággal vette a hihetetlenül vályús, nagy kövekkel tarkított, és egyébként komoly mértékben oldalra dőlő "utat" is. A kis Suzuki vérbeli terepjáró, és én a tudásának még a felét sem használtam ki, az biztos.

Eltelt a hét, vissza kellett adni, és komolyan mondom, sajnáltam. Európában idegbajt kapnék egy ilyen autóval, de ott, a trópusokon, ahol 5 méterre a főúttól már a dzsungel vagy a homokos tengerpart kezdődik, ahol senki nem rohan sehova, mert minek (az egész sziget 50 km kerületű), és egyáltalán, nem az autózás élményéről szól a világ, meglepően kellemes társ volt, egészen megszerettem. Ha visszatérek Samuira, mert remélem, visszatérek, akkor nem jön majd más szóba.